Jó pár fasza metál

Machine head - A farewell to arms

(The blackening, 2007)

Az oaklandi kompánia valahogy sosem vált annyira mainstream zenei entitássá, mint néhány, zeneileg nem feltétlenül előrébb tartó, szintén amerikai banda, pl. az egészen kiváló négy évvel ezelőtti lemez is csupán az 53. helyig jutott a Billboard top 200-on, és szintén eddig a korongig (azaz a hatodikig) kellett várniuk, hogy kivívják az első Grammy-jelölést.

No de, a tagcserék intenzitását elnézve inkább intézményként, mint szigorúan vett zenekarként működő METÁL-gőzösnek ez szemmel láthatóan nem szegi kedvét (bő két héttel ezelőtt jött ki a hetedik studióanyag), és miért is szegné, amikor meglehetősen széttartó összetevőkből (hard rock, trash, hc, az ezredforduló új metáljának Deftones-féle vonala) képesek olyan dalokat szintetizálni, amik inkább slágerek, mint gitárbuzik túl-eklektikus, köldöknéző művészkedései?

So is this how we live? Or is this how we die?

Be'lakor - Countless skies

(Stone's reach, 2009)

Ausztrália sem egy kifjezett METÁL-nagyhatalom, hirtelen csak a Deströyer 666 jut eszembe arról a környékről.

A melbourne-i banda ennek ellenére egy egészen magával ragadó anyagot pakolt le az asztalra két éve; a lemez akár Göteborgban is menő csávó lenne.

Könnyed, játékos, szórakoztató.

Vintersorg - The explorer

(Visions from the spiral generator, 2002)

Andreas Hedlund két zenekarral is beírta magát a METÁL nagykönyvébe: egyrészt a Borknagarral, mint énekes, másrészt saját magáról elnevezett bandájával, mely tulajdonképpen mindig is egyszemélyes projekt volt - egy rakás session-zenésszel kiegészülve.

Bár az utóbbi években Hedlund teljesen rácsavarodott a folk témákra, ill. hangzásképre, szűk tíz évvel ezelőtt egészen kiváló, technikás, a hangszeres tudás és a minél professzionálisabb zeneszerkesztés felsőbbrendűsége mellett hitet tevő poszt-black muzsikákat alkotott.

Gyönyörű.

Lunar Aurora - Hier und jetzt

(Elixir of sorrow, 2004)

Bajorországban a sörtől, a káposztával tálalt kolbásztól, ill. az esőtől félpuhára töttyedt, joviális Hansok és Sophie-k élnek, akik aztán magasról tesznek a metálra (hacsak nem valami egészen céltalan, szarrátekert póver fos), és pusztán az autógyártás meg a Bayern-győzelem tudja őket minimálisan kirángatni a legáltalánosabb biztonsági középszerűségből.

Hát nem!

Érdekes, hogy a német black színtér még a franciánál is kevésbé ismert, pedig a 2000-es évek első felében (a norvég úthenger széttartó alkatrészekre szakadását követően) olyan minőségű fekete METÁLT sajtoltak ki magukból, ami bárkinek becsületére válna.

A Lunar Aurora pl. az említett miliőben tudott a göcsmentes, nagyívű sikálást, a pátoszt, a nyugtalanságot követő nyugalmat, továbbá a torzított intenzitást egészen új szintre emelő muzsikát alkotni, aminek esszenciája az Elixir of sorrow lemez.

Ha csakis az itt és most bír jelentőséggel, azzal annyi felesleges nehezéktől szabadul meg a tudat, hogy ilyen remek produktumok ugornak ki belőle.

Nile - Wind of Horus

(In their darkened shrines, 2002)

Elcsépelt állítás a cím, de mit is mondhatnánk, ha a dél-karolinai arcok egyértelműen bele vannak buzulva a óegyiptomi mitológiába (meg úgy általánosan a közel-keletibe).

Death METÁL-ról beszélünk, a dallamosabb fajtából; az újszülötteknek mondom.

Az ókori egyiptomiak összes semmirekellő transzcendens bálványa (nevezzük őket isteneknek) közül egyértelműen Horus a legmenőbb. Ez pl. ebből is világosan látszódik.

Inquisition - Astral path to supreme majesties

(Ominous doctrines of the perpetual mystical macrocosm, 2010)

A nevét az eretnekek elleni küzdelem történelmi léptékkel mérve is roppant sikeres mozgalmától kölcsönző bandával kapcsolatban egy dolgot mindig megemlítenek: hogy a világ legerőszakosabb városában alakult. Ez így elég ütősen hangzik egy black METÁL formáció esetében, de egyrészt már rég nem igaz, másrészt 1996-ban átköltöztek Seattle-be, tehát nem is releváns.

Mindettől függetlenül tavaly összepakoltak egy kifejezetten tetszetős lemezt, és ezen felbuzdulva nagyjából tizenhárom hónappal ezelőtt adtak egy olyan koncertet a Tündérgyárban, amit amíg élek, nem felejtek el. Kiállt a csupasz betonfalak elé, színpad nélkül, egy sötét sarokba két köpcös Jorhe, és szubatomi szintig pusztítottak ötven méteres körzetben mindent. Mindezt egy szál gitárral és egy nem különösebben rétegzett dobbal.

Döbbenetes volt.

Egyszersmind kiváló bizonyítéka annak, hogy a black metal korántsem túlhaladott műfaj.

Rosetta - Au pays natal

(The gallilean satellites, 2005)

A philadelphiai srácok a Neurosis és az Isis mellett az amerikai poszt-METÁL színtér harmadik számú zászlóvivői, amin egy percig sem szabad csodálkoznunk, ha meghallgattuk debütáló lemezüket.

Semmi extra megfejtés, de amit csinálnak, az a műfaj esszenciája; annyira egyben van, hogy ember nincs a Földön, aki a prezentáltnál több eredetiséget várna tőlük.

Ráadásul a 2005-ös debütlemezen a következő poént engedték meg maguknak: dupla albumot csináltak, az első korongon a tényleges lemezzel, a másodikra pedig elsőre meglehetősen céltalannak tűnő elektronikus zajokat pakoltak fel. A két diszken lévő trackek hossza megegyezik, tehát ha valakinek vékony lenne a tényleges mű hangzása, sűrítheti egy kis drone-szerű zajszőnyeggel, egyszerre indítva el a párhuzamos trackeket.

Ügyes.

Mondjuk akinek ez vékonyan szól, az szinte biztos, hogy egy Maiden-koncertkép kiterjedésű Marshall-láda erdőből ugrott ki a világra.

Morbid angel - Pain divine

(Covenant, 1993)

A világ leghíresebb anorexiás gitárosa 1983-ban alapította a világ (talán) leghíresebb halál fém bandáját, és tíz évvel később jelentette meg azt a lemezt, amely minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott death METÁL korongja.

A Morbid Angelben szűk harminc év alatt közel két football-csapatnyi zenész fordult meg, hogy aztán 2004. óta ismét a klasszikusnak számító Vincent-Azagthoth-Sandoval felállásban nyomuljanak. Nyolc év után idén jelent meg újra stúdióanyag, ami kapott hideget, és már-már meleget is. Bevallom, én nem hallottam.

Általában is az az érzésem, hogy az első négy lemez zsenialitása után szükségszerűen lefelé vezet az út, ha sokáig követik még az abc előrehaladását.

A Covenant viszont elsőrangú muzsika.

Nem hagy kétséget, semmivel kapcsolatban. És az manapság ritka dolog.

Dark tranquillity - Format c: for cortex

(Damage done, 2002)

A göteborgi ultradallamos halál fém megteremtőiről már volt szó, most pedig következzék a színtár másik legfontosabb zenekara. Nem, nem az In flames, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Anders Friedenék a 2000-es Clayman óta nem hogy értelmes albumot, de vállalható dalt sem nagyon produkáltak - míg a Sötét Csend a 2007-es Fiction-re, ill. a tavalyi We are the void-ra is felpakolt néhány egészen derék METÁLT.

A Damage Done pedig a nyolcadik nótával bezárólag egy kerek, egész, tízpontos gyakorlat - aztán kissé esik a színvonal, de azt a nyolc tracket egyetlen kósza kritika sem érheti.

A hatodik dal:

These things I just don't want you to feel. Vagyis dehogynem.

Az egyébként megvan, hogy említett Anders Frieden, ill. a Dark Tranquillity énekese, Mikael Stanne mindkét taglalt zenekarban megfordult? 

Nachtmystium - Abstract nihilism

(Instinct: decay, 2006)

Az illinois-i duó valahogy megtestesíti mindazt, ami miatt az Egyesült Államokat menőnek lehet tartani: kiáll a színpad közepére egy szükségtelenül jó pasi, mellé egy kissé szürke második gitáros, maguk mellé vesznek egy dobost, és ebben a felállásban olyan METÁLT pörkölnek, ami ugyan nem váltja meg a világot, de lazaságában, expresszivitásában, intenzitásában és régvolt korok stílusait (a '70-es évek pszichedelikus doomja, ill. őstrash hajrája, a norvég színtér hajnalának nagyívű őrlése) szintetizálni tudásában végtelenül szimpatikus.

Semmi feszengés; a frontemberen mindig azt lehet érezni, hogy a deszkákra sokkal inkább önmaga felhőtlen szórakoztatása céljával áll ki, mint valami homályos küldetéstudattól, esetleg leküzdendő frusztrációtól vezényelve.

Az Eulogy IV kislemez kapcsán szokás őket pajzsra emelni, de az Instinct: decay nekem sokkal kerekebb egész. A hangzása szintén jóval tetszetősebb. A fent említettek miatt amúgy a kritikai visszhang által jobbára lehurrogott utolsó két soralbum is mindenféleképp érdemes a figyelemre.

Az igazán kemény műfajokat sem kell feltétlenül túlgondolni.