A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Az 1995-ös alapítástól két éven át az énekesi teendőket ellátó Garm egyszer azt mondta, hogy a bergeni bandában megvan a potenciál, de valahogy sosem tudott igazán kiteljesedni. Nos, a Quintessence-nél átütőbb kiteljesedést nem gondolom, hogy kívánhatna magának zenekar, ráadául egy évvel később meg is tudták fejelni a dolgot a kicsit más irányú, de ugyanúgy nagyszerű, immár Vintesorggal rögzített Empiricismmel. Aztán kissé esett lemezeik minősége.
Alább egy hamisítatlan norvég metál-himnusz következik.
"When paradise is lost", no akkor íródnak az igazán fasza METÁLOK.
Noha az alapítók nem ők voltak, Satyr és Frost összehangolt munkássága tette a Satyricont a norvég színtér egyik kanonizált vezérbandájává, amely a '90-es évek alkonyán az új utak keresésében is élen járt, és amely érdemeinek objektív (?) elismeréseként a black METÁL bandák közül elsőként szerződött a(z akkor még) "öt nagy kiadó" egyikéhez, az EMI-hoz - megelőzve a 2001-ben a Sony-hoz igazoló Cradle of filth-et.
A fentiek tükrében nem meglepő, hogy hosszú és változatos utat jártak be a Dark medieval times-tól a The age of Nero-ig, amely művészi fejlődés legtündöklőbb állomása máig a Rebel Extravaganza lemez. Ezen az albumon szakított először norvég banda az addig uralkodó teátrális, messzemenően antropomorf, és talán furcsa ezt olvasni, de alapvetően az ember nagyságába vetett hittől fűtött megközelítéssel, és fordult sokkal sötétebb, elidegenedettebb, iparibb, az embert szánalmas, kiszolgáltatott lénynek tartó irányba.
Metáltörténeti klasszikus, ráadásul még élvezetes is.
A valaha volt legjobb német black metál bandának tartott, folyamatos tagcserékkel küszködő zenekar hazájában első lemeze okán proféta, míg nálunk a Sátán kedvenc magazinjának recenzája az utolsó albumuk kapcsán olvadt el. Hozzátéve, hogy összesen három nagylemezig jutottak, a fentiek tükrében nem túlzás állítani, hogy jó volt ez elöl, hátul, középen.
Az alábbi dal remekül illusztrálja, hogy miért: képesek voltak rétegzett, komponensekből álló, mégis kerek egész szerzeményeket kiötleni, amelyek nem mellesleg szinte megszakítás nélkül omlasztják rá a komplett világot a hallgatóra - mégsem válnak sem unalmassá, sem fárasztóvá (ahogy a túl sok, túl hosszú csúcsponttal operáló zenék jobbára szoktak).
Tudomásom szerint az éjszakai égbolt harmadik legjobban látható csillagáról elnevezett, kattogó-zötyögő-gőzt okádó fekete METÁL mozdony az egyetlen, amely az említett színtéren kivívta a "szupergrup" elnevezést. Rápillantva arra, hogy ki mindenki fordult meg a bandában, ill. dolgozott vele az alapítás óta eltelt huszonnégy évben, még csak a visszafogottan kárörvendő mosoly sem indokolt a titulus vonatkozásában.
Személy szerint úgy gondolom, hogy az Amor fati az a lemez, amit az Arcturus mindig meg szeretett volna csinálni, de sohasem sikerült, ezzel együtt a The sham mirrors egy kiváló és maradandó album.
És ha már Szeretni a végzetet, az alábbi dalhoz a vokált Ihsahn őfelsége üvöltötte bele egy megfelelően elhelyezett mikrofonba, ráadásul a szövege is milyen kis mókás.
Károgás, duplázó, nyers riffek, billentyű-virga - azért az derék teljesítmény, amikor az önirónia (vagy nem az? vagy mégis? vagy mégsem?) úgy bassza ki a kapucsengőt, hogy a végeredmény ráadásul még jó is.
A magunk mögött hagyott két évtized talán legfontosabb zenekara, legalábbis ami a METÁLT illeti. (Ha feltétlenül szükséges lenne, rajtuk kívül még két formációt említenék ebben a vonatkozásban; az egyik már szerepelt itt, a másik majd fog.) Scott Kelly-ék oaklandi bandája volt az első, ami alapjaiban vitte új utak felé a '90-es évek közepére kifulladt mainstream fémzenét, keresztezve a '70-es évek pszichedeliáját a sludge riffekkel, a hardcore-ral, és a doom örökségével. Egyszersmind őket illették először a "poszt-metál" jelzővel.
2001-ben az A sun that never sets egy évtized fejlődésének összefoglalása volt, aztán 2004-ben tovább emelték a lécet: a The eye of every storm a súly, az invenció, az érzelmek és a szenzációs dalok olyan elegye, amire nem nagyon volt példa a könnyű(?) zene történetében. Vannak a The eye...-nál jobb lemezek, de azok alapvetően másképp közelítik meg a műfajt.
A trollhatteni halál brigád volt talán a legsikerebb a death metál kereteinek a befogadhatóság irányába tágításában. A mostanit megelőző két évtized fordulóján hamisítatlan északi darálást szabadítottak a világra, jó adag trash-hel nyakonöntve - mindeközben képesek voltak arra a bravúrra is, hogy a Motörhead zsigeri, tömör vasgolyó egyszerűségű szellemiségét is integrálják a muzsikába.
A Crowned in terror minden hangja, amellett, hogy magával ragadóan slágeres, METÁL-gyöngyszem.
A lemez értéket növeli, hogy vokalistaként a svéd death színtér egyik meghatározó alakja, Tomas Lindberg simogatja meg törődésre vágyó, fáradt lelkeinket, bukolikus idilleket idéző, selyem-finomságú hangjával.
Az Ulver könnyűzenei jelentőségét lehetetlen néhány bekezdésben összefoglalni, és ez akkor is így van, ha a 2000-es Perdition city óta nem készítettek jó lemezt; akkor is így marad, ha már soha többé nem fognak jó lemezt készíteni.
Az Éjszaka madrigálja az emberi lélekben lakozó nyolc farkas zenei leképezésével és egy falkába gyűjtésével gondolatilag is nehéz anyag, de zeneileg még inkább az. A puritánul megszólaló északi lemezek között is talán a legpuritánabb, negyven percen keresztül őrült sebességgel pörgő METÁL-körhinta, ami csupán egyetlen rövidke akusztikus gitár-betét erejéig ad lazítási lehetőséget a hallgatónak.
A maradék harminckilenc percben ellenben folyamatosan próbálja érintő irányba kihajítani magából azokat a merészeket, akik felszállnak a körbe-körbe száguldó ülőalkalmatosságokra, és bizony az emberben folyamatosan ott motoszkál az érzés: jobb lenne kiesni.
Aki mégis marad, és elér a lemez végéig, megérti, hogy miért nem a kék pirulát választotta.
Aaron Turner posztrock/-METÁL bandája rajtahagyta kitörölhetetlen (és mivel tavaly májusban befejezték a közös zenélést: megváltoztathatatlan) nyomát a torzított gitárral operáló muzsikák színterén; a műfaj fejlődését az elmúlt másfél évtizedben alapjaiban befolyásoló zenekarok közül kettő már szóbakerült, nos, az Oceanic és a Panopticon kapcsán az Isis neve is méltán merül fel, ebben a vonatkozásban.
A panoptikon kifejezést Jeremy Bentham alkotta meg 1785-ben, egy olyan börtön megnevezésére, melyben az ajtó nélküli cellák egy központi torony körül helyezkednek el, így a rabok úgy érezhetik, hogy folyamatosan megfigyelik őket - noha korántsem biztos, hogy ez valóban így van. Bentham szerint a permanens figyelem lehetősége önmagában társadalom-komfortabb viselkedésre késztetheti a rabokat.
Kétszáz évvel később Michel Foucault vette elő a szót, a modern, "fegyelmi" társadalom szinonímájaként, amely mindenről tudni, és mindent normalizálni akar. Aaron Turner azt nyilatkozta, hogy az amerikai kormányzat működésében a túlzott kontrollt látja a legnagyobb problémának, ezért a címválasztás. Mondjuk két-három évvel 9/11 után, érthető, hogy így érezte.
Node a társadalomfilozófiai kitérő után térjünk vissza a lemezhez, mely az elmúlt évtized egyik legjobbja volt.
Szívesen hallgatom, függetlenül attól, hogy közben figyel-e bárki, ill. hogy mennyire normalizált viselkedés a hallgatása.
2000 decemberének végén volt egy koncert Kristiansandban, ami nem csak az In the woods... pályafutását zárta le, de a '90-es évek norvég zenei vonalait, sőt, ha hajlamosak vagytok a patetizmusra, talán még a 20. századot is. Az esemény felvételeiből egy tökéletes duplakoncert jelent meg - befejezvén egy tökéletes életművet, mely négy olyan nagylemezt (Heart of the ages, Omnio, Strange in stereo, Three times on a pilgrimage) tartalmaz, amelyekről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.
Az In the woods... megtartotta a kettővel ezelőtti évtized norvég színterének legmesszebbmenőkig antropomorf megközelítését, és kiegészítette valamiféle grandiózus összefoglalási és továbbfejlesztési vággyal, amely, figyelembe véve a muzsikusok tehetségét, korántsem maradt meg a vágy szintjén. Összetört, de mindig tudatos ritmusképletek, elképesztő hangszeres játék, a fület valahogy sértő, de mégis vonzó énektémák - az In the woods... volt talán az utolsó progresszív zenekar. Megfordítva: ha őket progresszívnak nevezzük, elég kevés olyan banda marad, amely szintén rászolgál a jelzőre.
Alapvetően fekete-halál fém, gazdagon fűszerezve akusztikus, tiszta énekes, helyenként folk betétekkel. John Haughmék olyan gyerekek, hogy a világtól viszonylagosan elvonulva ülnek Portlandben, élvezik a napsütést, nagyjából négy évente kiadnak egy kiváló lemezt (tavaly ősszel jelent meg a negyedik), és nem koncerteznek. Viszont, pl. ha a Negura Bunget meghívja őket, átrepülik a fél világot, és tolnak Bukarestben egy ingyenes fellépést.
Ez a hozzáállás bizony igencsak METÁL, kétség sem fér hozzá.
És akkor a zene minőségéről még nem is beszéltünk.
Utolsó kommentek