Jó pár fasza metál

Iron Maiden - Hallowed be thy name

(The number of the beast, 1982)

Nem nagyon lehet a címhez mit hozzátenni, a Vasszűz egyszerűen mindennél, mindenkinél fontosabb, ha beütne a katasztrófa, és az összes METÁLNAK  látszó zenét eltörölné egy sötét (vagy annak az ellentéte?) erő a maradék motyót a tűzből a remény leghalványabb jele nélkül, tétován mentő világunkból, szinte biztos, hogy az ő munkásságukért lenne a legnagyobb kár.

Szenteltessék meg a Te neved.

Bárki légy is.

Velvet Cacoon - P.S. Nautical

(Geneviéve, 2004)

"Hogy Oregonban vállon lőtték, már láttuk rajta, hogy fél nagyon" - énekelte Cseh Tamás. Valami ilyesmiről szól ez a lemez. Meg arról, hogy hiúságok hiúsága bármit is remélni.

Mindig tél van. Üresség, frusztráció, METÁL.

Nincs ezen mit szépíteni.

Pelican - Last day of winter

(The Fire in Our Throats Will Beckon the Thaw, 2005)

A legtöbb a fentihez hasonló, a végtelenbe hömpölygő, aztán a kompozíció egy véletlenszerű pontján áradó hegyi patakként mélybe zúduló poszt-rock/hc/METÁL dalról nekem valahogy mindig Nagy László szavai jutnak eszembe. Aztán pedig az, hogy igazából a nevetségesség határát erősen súroló hatásvadászattal állunk szemben.

De miként a verssel, úgy az említett típusú dalokkal szemben is alapvetően szimpátiával viseltetem. Ez két dolgot jelenthet: vagy kezdek menthetetlenül elpicsásodni, vagy az emberi léleknek bizony általánosan szüksége van a hatásvadászatra, hogy ne törjön bele menthetetlenül a lét kilátástalanságába.

Végül is, nincs nagy különbség.

A Pelican egyébiránt chicago-i banda, és pályafutásuk kezdetén az Aaron Turner-féle Hydra Head kiadónál nyomultak; el is könyvelték őket második lemezük után az Isis kisöccsének. Aztán szívós munkával bebizonyították, hogy nem azok.

Ez a dal viszont remek.

Mert jólesik alkalom adtán úgy is látni, hogy nincs mindig tél. Még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy mindig az van.

Gire - Zöld zivatar

(Gire, 2007)

Jó pár évnyi hamisítatlan, kelet-európai küszködés után 2007-ben jutottak el Kónya Zoltánék addig, hogy akkor igazi, normálisan megszólaló, nagylemeznek nevezhető nagylemezük legyen (1995-ben alakultak Makón, és hat[!] demót adtak ki az LP előtt) . Aztán annak rendje-módja szerint be is szüntették ténykedésüket (na jó, csak felfüggesztették, de tudjuk, hogy megy ez).

A Gire-ról a következőket érdemes megemlíteni, amúgy címkefelhő jelleggel: nyers, már-már fülsértő hangzással daráló gitárok, muzikalitás, dobgép, népköltészetre hajazó szövegek, Kátai Tamás, mással össze nem téveszthető METÁL.

Akinek ez nem kelti fel az érdeklődését, véletlenül se indítsa el az alábbi videót.

Szobája mélyén a nyár citerázik. De ablakot nyit, ha az ősz hegedül.

Tool - Schism

(Lateralus, 2001)

Több dolog is van, amit nehéz elvitatni Maynard James Keenanéktől. Először is, hogy nélkülük ma másképp nézne ki a METÁL, mint ahogy. Aztán, hogy amit csinálnak, az jó. És még, hogy a zemberek zabálják, ami kiömlik felhasított aranyszügyükből (mondhatjuk, hogy L.A.-ből könnyű, de azért az, hogy minden kiadványuk egymillió eladott példányszám fölé jutott, beleértve a legelső demót is, na az szigorú).

Természetesen lehetne nyugtalanítóan kapirgálni a zenéjüket, ha nagyon akarnánk, de maradjunk annyiban, hogy a sikert a legritkább esetben kell magyarázni.

Sokak véleménye szerint az embert leginkább az eszközhasználat tette a Föld uralkodó fajává. Szerintem ez inkább ok volt, mint okozat, de ebbe most ne menjünk bele - jól hangzik egy ilyen mondat a poszt végére; nem kell mindig a vászon széléig húzni az ecsetet, a rosszul értelmezett igényesség ostora alatt nyögve.

Sear Bliss - My journey to the stars

(Forsaken symphony, 2002)

Ahogy az a világ más tájain szintén jellemző volt, az előző évtized első felében/közepén boldog-boldogtalan fekete fémet tolt hazánkban. A leginkább a civilizációt felperzselni igyekvő végeláthatatlan hordából egyértelműen kiemelkedik a Sear Bliss (Nagy András énekes/basszeros bevallása szerint a név egy Baudelaire-versből jött), egyenletesen magas színvonalú életművének és Pál Zoltán harsonajátékának köszönhetően.

Említett magas színvonalú életmű zenitje a Forsaken symphony korong, amit döbbenetesen erős témái és egyedi megszólalása okán a világ egyik legelismertebb black weboldala is üdvrigalgással fogadott.

Tehát METÁL az abszolútum megsejtése céljával, a panteista blokkból, ezúttal élő verzióban.

"Cosmic forces gave me the strength" - ennél többet nem is kívánhatunk.

Slayer - God hates us all

(God hates us all, 2001)

Beszarás, de a legutóbbi igazán kiváló Hentelő-lemez már tíz éves. Lassítsuk (gyorsítsuk?) a rohanó időt az alábbi remek METÁLLAL.

A Slayerről úgysem lehet egy (két, három, satöbbi) bekezdésben értelmeset írni.

Ha (ha!) van Isten, szinte biztos, hogy gyűlöl mindannyiunkat.

Draconian - The failure epiphany

(Turning season within, 2008)

Vannak olyan METÁLOK , amik nem hajszolják a megfejtést, nem akarnak telepszichopatikus turbomixerként viselkedni, és még csak a művészieskedés néha nehezen magyarázható (vagy pusztán érthető) törekvése sem fűti őket.

És mégis, kifejezetten jól esnek. Így van ez az alábbi tizenkettő egy tucat dallal is, ami a saffle-i (Svédország) Draconian kezéből szaladt ki.

Hallgassátok csak:

Kellenek néha (lehet, hogy mindig kellenének...) az ilyenek, és jó, hogy vannak.

Led Zeppelin - Since I've been loving you

(Led Zeppelin III, 1970)

A londoni zenekart a '70-es években a világ legkeményebb zenéjét játszó bandájának nevezték, és fanyar vállrándítással elintézhetnénk ezt annyival, hogy nem volt nehéz a Beatles leszállóágában, az akusztikus gitáros, faltól falig píszenláv korszakot követően, de a Since I've been loving you 2011-ben hallgatva is akkora METÁL, hogy beleszakad az ég.

Tizenkét évnyi fennállásuk alatt nyolc lemez, tagcsere nélkül (amikor 1980-ban elhunyt John Bonham dobos, gyakorlatilag azonnal feloszlottak), 200 millió eladott hanghordozó, máig az egyetlen zenekar, amelynek minden albuma befért a Billboard Top 10-be. Ráadásul annyira keményen álltak hozzá a művészethez, hogy Nagy-Britanniában egyetlen kislemezük sem jelent meg, mert korongjaikat megbonthatatlan egészként, fix dalsorrenddel látták csak működőképesnek.

A blog sajátosságai miatt most mégis kislemezesítem őket.

Láttam egyszer egy színesszagos kiadványt, ha jól emlékszem, a felbomlás 25. évfordulójára dobta össze a Rolling Stone, amiben Robert Plant azt mondta, hogy csak próbáljuk elképzelni, milyen valószínűtlen teljesítmény volt 100 ezer fős közönségek előtt játszani az Egyesült Államokban britként, tíz évvel az MTV indulása előtt.

Nem volt az véletlen.

Envy - Shield of selflessness

(Insomniac doze, 2006)

Japán a legbetegebb helyek közé tartozik a világon. A viszonylag merev társadalom, a szinte egyáltalán nem változó intézményrendszer, a minden határon túllépő zsúfoltság, a húsz éves stagnálástól kiábrándult emberek, a nehezen érthető érzelmi éretlenség, ahogy a világ dolgaihoz viszonyulnak, mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Európából (vagy bárhonnan máshonnan) nézve furcsának lássuk a japókat.

Vitán felül kiváló táptalaja a METÁLNAK. 

A szigetország lakói mindig is erősek voltak az extrém, esetleg pusztán csak nem megszokott hangzásképekben, ill. az adaptivitásban. Nem meglepő, hogy volt egy rakás zenekar, amelyik felszállt az előző évtized elején robogó posztrock lokomotívra, mint ahogy az sem, hogy azért sikerült sajátos zenei világot kialakítani az alapokból.

Az önmagukat "irigységként" megjelölő srácok kiváló példái ennek. Ráadásul képesek voltak arra a bravúrra, hogy tavalyi, ötödik lemezükön új tartalommal töltsék meg a jobbára lejárt szavatosságú műfajt - az eredeti értékeket sem sutba dobva.

Az alábbi dal azonban 2006-os magnum opus-ukról dörren meg.

Azért nehéz lehet ennél szignifikánsan frusztráltabb lemezt csinálni.