Jó pár fasza metál

My dying bride - The raven and the rose

(The dreadful hours, 2001)

Minden idők egyik legjobb zenekara. Aaron Stainthorpe-ék páratlan érzékenységgel ragadják meg a modern, azaz legelsősorban kiábrándult ember szükszégszerűen rombolásba forduló frusztrációit, de a legtöbb METÁL alakulattal szemben nem állnak meg ezen a ponton, hanem megoldást (feloldozást?) is kínálnak: kicsit rokon módon Camus a belenyugvás lázadására felhívó gondolataival, dalaik nagy többségében körülírnak valami megfoghatatlan, de létező szépséget, a világ egy olyan aspektusát, ami talán egyedül lehet képes megnyugvást adni. Nincs remény, de ahova az ő zenéjük visz, már nincs is rá szükség.

Nevezhetjük az MDB-t a fájdalmat mindenkinek zenék koronázatlan (koronázott) királyainak, de muzsikájukban végül valahogy mindig ott van az az elfogadásból, beletörődésből sarjadzó kiegyensúlyozottság/elégedettség, hogy akkor nem kegyelemért könyöregve, esetleg szememben izzó gyűlőlettel halok meg, hanem egy olyan emelkedettséget meglelve, ami csak keveseknek sikerül.

Szomorú, vizes sík.

Dødheimsgard - Sonar bliss

(666 international, 1999)

A minden idők egyik legmegkapóbb című lemezével bíró oslo-i banda már akkor meglehetősen távol állt a norvég fősodortól, amikor a színtér nagyjai még csak próbálgatták, hogy merre is szeretnének tovább haladni, látva a szűk egy évtizeden át kielégítőnek érzett kulisszákon egyre nagyobb számban végigfutó repedéseket.

Készítettek tehát egy zseniális albumot, ami méltán nyerte el a non-komformisták világszervezetének feltétlen ajánlását, a METÁLNAK  külön fejezetet szentelő reguláris évkönyvben.

Szép (és ritka!) példája annak, amikor a nehezen vitatható öncélúság inkább gyönyörködtet, mint fáraszt. 

Boris - Dead destination (枯れ果てた先)

(Smile, 2008)

A japánokkal nincs minden rendben, számos jelenség miatt lehet ez a benyomásunk, az alábbi döbbenetes zajfolyamot meghallgatva pedig teljes bizonyosságot nyerhetünk ezzel kapcsolatban.

Nem feltétlenül METÁL, de a hangzáskép zsúfoltsága miatt akár még az is lehet. Igazából mindegy is. Szintén nem túl érdekes, hogy az elkövetők tokiói fiatalok, néha hárman, néha kettővel többen; nem hibádzik persze az elengedhetetlen női zenekartag sem. Tizenöt évnyi működésük alatt tizenhét studióanyagot, három koncertlemezt, továbbá számbavehetetlen mennyiségű 7''-es bakelitet, EP-t, valamint split kiadványt köszönhet nekik a dekadenciájára jobbára oly büszke fejlett világ. Pusztán a bizonyos körökben félistenként tisztelt Merzbow-val nem kevesebb, mint hat közös lemezt pakoltak össze.

Meg sem próbálom leírni, mi vár rátok alant.

Furcsa, hogy a nyelvében is végtelenül pesszimista magyar kultúrnemzetnek nincs erre megfelelő szava; próbáljuk meg in english: the last stage just before the implosion of the emerged world.

Darkspace - Dark 1.2

(Dark Space 1, 2003)

A mára kultstátuszba emelkedett berni trió három dologról nevezetes, amik persze összefüggenek egymással. Zenéjük éjfekete, kiüresedett, tért ölelő darálás, inkább egymásra dobált hangmintákra hajaz, mintsem valódi dalok sorára. Ezzel összefüggésben jobbára azért vigyáznak arra, hogy információt még csak véletlenül se csöpögtessenek magukról, és túl sok fotó se készüljön róluk - mondjuk tényleg furán venné ki magát, ha az űr legsűrűbb, legeldugottabb mélyéből bármi is eljutna kicsinyes információéhségtől betegeskedő Földünkre. Végül, nem használnak dalcímeket, minden nótájuk elnevezése sematikus: dark x.y, ahol x a lemez sorszáma, y pedig a track (nem feltétlenül sor)száma.

Az erre a posztra előirányzott METÁL első lemezük második dala.

Döbbenetes, hogy mind a koncepció, mind a muzsika eléggé behatárolt, és mégis, a harmadik lemezen is simán működött.

Peccatum - Black star

(Lost in reverie, 2004)

Kevés nagyszerűbb dolog van, mint az álmodozásban elveszni, főleg ha az ábrándozást minden idők egyik legnagyobb formátumú muzsikusa vezényli.

Ihsahn őfelsége, a Császár arisztokratikusabb és poetikusabb fele oldalbordájával, Ihriellel futatta a Peccatumot, ami két kis- és három nagylemezt ért meg. Ezek közül egyértelműen a Lost in reverie a legzseniálisabb: első pillanatától az utolsóig maximális pontszámot érdemel, és még a layoutja is gyönyörű.

A Black star pedig vitán felül minden idők egyik legjobban sikerült METÁL dala.

"Beyond the hours of darkness you are mine."

Katatonia - Burn the remembrance

(Viva emptiness, 2003)

Az idén húszéves stockholmi alakulat, az ilyen hosszú ideig aktív skandináv bandák derékhadához hasonlóan hosszú utat járt be a rikácsolós, pusztítós, két lábbal állunk a lábgépen METÁLTÓL az atmoszférikus, rétegzett, mázsás súlyú riffekből és tiszta énekből építkező dalokig.

A Viva emptiness sorrendben hatodik lemezük, amin csak úgy tülekednek a remekebbnél remekebb slágerek; az alábbi nóta outroja például kivételesen ihletetett pillanatban született.

Újabb példája annak, hogy ha tudatosítod magadban a lét végességét (ezúttal értsd: a kiüresedés következtében drasztikusan beszűkült lehetőségeket), abból lehet erőt, nyugalmat meríteni.

Manes - Terminus a quo, terminus ad quem

(Vilosophe, 2003)

Norvégia olyan hely, hogy egy pillanatra nem figyelsz oda, és döbbenetesen jó zenekarok bukkannak elő a semmiből, pl. lehajolsz bekötni a cipőfűződ, felegyenesedsz, és ott játszik az orrod előtt a világ egyik legjobb bandája - és csak nézel, mint a luki nyúl.

A Manes-t pl. ember nem ismerte, amikor 2003-ban lepakolták az asztalra a Vilosophe-ot, ami minden idők egyik legjobb lemeze, valahol a METÁL, az atmoszférikus art rock, valamint az elektronika határterületén. Nagy erejű, repetitív, de egy pillanatra sem unalmas gitártémák, erős hangulatfestés, és Tommy Sebastien Halseth egzaltált, kiabálva énekelő, semmihez sem hasonlítható hangja teszi megunhatatlanná második korongjukat.

Az alábbi dal egy nem pontszerű esemény első és utolsó lehetséges bekövetkezési időpontját boncolgatja. How cute.

Tizennyolc év alatt négy nagylemezt szenvedtek össze, mígnem idén júniusban bejelentették megszűnésüket. Mint zenekar.

Cradle of filth - Tearing the veil from grace

(Midian, 2000)

Dani Filth-ék húsz éve tartó, ultradallamos black METÁL utazása is inkább lazán körülhatárolható csoport, mint konkrét zenekar, mindenesetre a brit Metal Hammer 2006-ban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Szenny bölcsője a valaha volt második legjobb szigetországbeli fém banda, az Iron Maiden után.

Ezzel azért lehetne vitatkozni, pl. mert kilenc nagylemez közül mindössze egy ütötte meg a maradandóság szigorú mércéjét. A Midian viszont ott van minden idők legjobb korongjai között, akár a zeneszerzői kvalitásokat, akár az egyenletesen magas színvonalat, akár a magával ragadó hangulatot gondoljuk fontosnak a fenti kijelentés igazolása folyamán.

A dalban Sarah Jezebel Deva működik közre, aki a CoF-től eltekintve főként a Therionnal való együttműködése miatt lehet ismerős - de hát hol van a Midiantől bármi, amit a Therion alkotott.

Madder mortem - Hangman

(Desiderata, 2006)

Az oslo-i (jobbára) ötös fogat nevét egy vöröses színárnyalattól kölcsönözte - a mortem szócska jelentése, gondolom, mindenki számára világos. Klisének hangzik, de igaz, hogy mind az öt nagylemezükön egészen egyedülálló METÁLT hoztak a világ tudomására. Amikor magával ragadó külcsín nélkül egy doboz gyufát sem lehet eladni, nem hogy érdemi terméket, nem utolsó erény, hogy a banda lelkét adó Kirkevaag testvérek egyike csúnyább, mint a másikuk.

Node ez nem befolyásolta őket abban, hogy öt évvel ezelőtt megalkossák minden idők egyik legjobb női énekkel operáló nótáját. Már ha érdemes ilyen kategóriában gondolkodni.

Adalék: az undorgrand bűzös, de otthonos lehelete is körbelenghet minket - mindenképp szóljon, aki ennél decensebb zenekari wikipédia oldalt talál. 

Sólstafir - Pale rider

(Köld, 2009)

A legjobb izlandi banda utolsó előtti lemezét elmosta az északi országot meglehetősen komolyan igénybe vevő pénzügyi összeomló, így minden önmagára valamit is adó METÁL-szimpatizánsnak nagyjából addícionális fél évet kellett várnia arra, hogy megtudja, merre mozdul a 2000-es évek egyik legjobb lemezét elkészítő zenekara. A várakozás nem volt hiábavaló, még akkor sem, ha a Köld nem elhanyagolható része egyértelműen úgy szólal meg, mintha Adalbjorn Tryggvasonék jópár estét töltöttek volna a Sigur Róssal sörözve.

Ez akár probléma is lehetett volna, de nem lett. És hogy miért nem? Mert a lemez maradék felében a primordialnél primordialebb zenét raktak össze, persze sólstafirosan, és ez minden körülmények között tiszteletre méltó. Lásd:

Adalbjorn egyébiránt egy roppant szimpatikus frontember, én mondom, volt szerencsém két méterról látni.