Jó pár fasza metál

Előszó helyett csak annyit, hogy lassan célegyenesbe fordulok, és akkor indulunk, skrupulusok és bármiféle egyéb védőszerkezet nélkül. Lesz itt kétségbeesés, kilátástalanság, az elme szánalmas menekülni igyekvése a realitás száraz praktikumától, a szükségszerű bukás megannyi módozata, üvöltő gitár, teatralitás, duplázó minden mennyiségben, permanens összetöretés, ún. emelkedett pillanatok, egészen döbbenetesen jól és kirívóan fülsértően igénytelenül megszólaló videók. Fasza metálok végtelen (véges) sora.

Terveim szerint 100nak 100 várható, de azt a hiú törekvést értelemszerűen fel kellett adnom, hogy a 100 legjobb evör - még azt is, hogy a 100 legjobb, amit hallottam. Maradt 100 szimpláncsakjó, amire emlékszem. Sic tranzit, még mielőtt bekövetkezne.

Remélve, hogy azért ez sem kevés, kívánok magunknak előre is utólagos jó szájízt valamikorra december második felére, penge hangcuccot, megértő lakótársakat/szomszédokat/főnököket, és mindenekfelett kitartást. A jóság nem adja magát ingyen.

Zenakarból annyi lesz, ahány poszt, a stílusok terén visszafogottabb változatosság képe sejlik fel előttem. Válogatási elv, az előző mondat első tagmondatában megfogalmazotton kívül, nincs.

Nincs már sok hátra, és menni fogunk bele a télbe, vállunkra dobva az elkerülhetetlen küszködés mázsás zsákjait.

Közel a perc.

A végén szokás az ilyet, de gondoltam, ha már ennyire behatárolt, hogy mindenképp 100, csöpögtetek még némi infót, a feszültség elviselhetetlen mértékűre kurblizásának nem titkolt szándékával. Persze az alábbiak a végkifejlet felé közeledve mérsékelhetik a meglepetés erejét, de úgy döntöttem, hogy lófaszt se fogtok, nem hogy strigulázni.

Végül is ez egy önfeledt blog. (Lesz.)

Két dimenzióban vizsgáltam a mezőnyt:

1. a dalok megjelenési éve;
2. a dalokat elkövető zenekarokat elkövető országok.

Tehát:

Az alábbi ábrán a metálhimnuszok időbeli eloszlását láthatjátok, éves frekvencián:

A következőn pedig az országok szerinti eloszlást vizslathatjátok (bocsánat a nem teljesen szabvány rövidítésekért):

Néhány észrevétel:

• Én is megdöbbentem, hogy a jenkik mennyire odatették magukat metálügyben. Bicskanyitogató, persze, amikor az eszetpí leminősítésére ilyeneket reagálnak, hogy az USA soha nem fog csődbemenni, mert annyi pénzt nyomtat, amennyit akar (Greenspan), ill. az USA mindig tripla A lesz, mert az USA, na az bizony az USA (Obama - természetesen bicskanyitogatás vonatkozásban az általános mentalitásra gondolok, amiből az ilyen nyilatkozatok sarjadnak), azért a világ hozzáadott értékének még mindig nagyjából 15%-át az a háromszázmillió senkiházi lapátolja össze, és rengeteg területen etalon, amit csinálnak. Ld. pl. metál.
• Számos szempontból támadható ízlésem egyértelműen a norvégokhoz húz. Breivik ide, horror-magas árszínvonal oda, zenei területen ontja magából az istenverte zseniket az a kókadt kolbász-alakú ország.
• Azért ekkora metál-nagyhatalom nem vagyunk, de hát arányaiban egyértelműen több hazai fémet hallgat a magyar, mint mondjuk tadzsikisztánit, talán megbocsátható a felülreprezentáltság. Plusz egy pillanatig nincs kétségem, hogy egy tadzsikisztáni metálharcos listáján egy darab magyar metál sincs.
• Ahhoz képest, hogy a finneket a szigorú muzsikák élharcosainak szokás kikiáltani, szánalmasan kevés fasza metált bírtak kiizzadni magukból. Én mindig mondtam, hogy metálvonatkozásban Finnország kutyafasza, nem hogy Skandinávia.
• Furcsa, hogy számomra a legkreatívabb és legsikeresebb időszak szemmel láthatóan 2000-2004 között volt. A norvég-hengert szemlélve azért én ezt 1994-1999-re tettem volna előzetesen, de mégsem.
• Érdekes empíria, hogy személy szerint 2000 tájékán kezdtem el viszonylag sok zenét hallgatni, és hát a legimpresszívebb éveknek a közvetlenül ez utániakat tartom. Vagy az van, hogy gyengül a metál színvonala (2011-es dal nincs a listán, ami azért eléggé szomorú), vagy egy bizonyos kor fölött az ember ízlése már tényleg nem tud annyit változni, hogy sokra értékelje az új hangokat.

Étvágygerjesztőnek ennyit, már nem kell sokat aludni, és felizzik a metál-kazán, aztán karácsonyig szigmon forrósodni fog.

Hűlni nem.

Ja igen, mielőtt a finn-drukkerek két üveg vodka között koncentrált, megsemmisító erejű csapást mérnek a blogmotorra:

Fasza arcok a finnek, csak hát a metált, na azt ugatják (a meglehetősen erős norvég-svéd mércével mérve, persze).

Manowar - Kill with power

(Hell on wheels: live, 1997)

Az önmagukat a háború emberéről elnevező auburni csöcsös legények képviselte hozzáállás, színpadkép, műmájerkedés és az ehhez társuló szánalmas, jobbára alaptalan öntudat méltán vívhatja ki megvetésünket. És azt se feledjük el, hogy a Louder than hell óta csak és kizárólag értékelhetetlen studióalbumokat produkáltak - pedig az idestova tizenöt éve jelent meg.

Ugyanakkor mi is a METÁL, ha nem a pozőrködés, a nevetségesség ódiumát is vállaló kompromisszum-képtelenség, teatralitás és a józan ész követelményeinek totális semmibevétele? Ráadásul a srácok 1984-ben bekerültek a Guinness rekordok könyvébe, mint a leghangosabb metálkoncertet adó zenekar (129,5 db), aztán 2008-ban még egyszer, mint a leghosszabb metálkoncertet adó zenekar (5 óra).

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a fent említett Louder than hell után egyhuzamban kiadtak két dupla koncert lemezt, és egy koncert DVD-t, a következő indoklással: mert megtehetjük. Az alábbi dal az első duplakonci lemezről szól, és egyrészt szónikus orgazmussal ér fel a gitárszólója, másrészt Eric Adams 3:08-nál felhangzó falzettjétől a mai napig futkos a hátamon a hideg.

A Hell on wheels belső borítóján a következő mondat díszeleg: this album was made to be played loud. Járjatok el ennek szellemében, mikor böngészitek a posztokat. 

Nem is lehetne jobb nyitánya a listának.

Bruce Dickinson - Tears of the dragon

(Balls to Picasso, 1994)

Paul Bruce Dickinson vitán felül minden idők egyik legjelentősebb METÁL frontembere, és ha ehhez hozzátesszük, hogy jóval kevésbé csúnya, mint pl. Lemmy, jóval kevésbé meleg, mint pl. Rob Halford, és jóval kevésbé vádolható a hangja képzetlenséggel, mint pl. James Hetfieldé, az "egyik" akár el is hagyható.

1981-ben lépett be a Maiden-be, azóta 10 nagylemezen vísitott jellegzetes brit nyúzott-kutya hangján, köztük olyan megkerülhetetlen korongokon, mint a Number of the Beast, a Fear of the Dark, vagy a Brave New World.

Ha emberek emócionálisan olyan koncentrált munkával foglalkoznak, mint a feledhetetlen metál-slágerek sorozatgyártása, előbb-utóbb szükségszerűen felüti fejét a hiszti: 1993-ban Maidenből ki, 1999-ben Maidenbe vissza, közben négy stúdiólemez (összesen hatot jegyez Dickinson úr, plusz egy bestof kiadványt), ezen négy közül volt az első a Balls to Picasso, aminek zárásaként egy szinte hibátlan metál-balladát sikerült összerittyenteni (ami single-ként az Egyesült Királyságban az eladási lista 28-ik, az USA-ban a 36-ik helyéig jutott).

Végül is, egyszerű dolog a metál, mint a faék, csak jól kell csinálni, és hát Bruce Dickinson jól csinálja. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a "Bruce" keresztnevű férfiak menőségi versenyében, nem vitás, egyedül csak egy bizonyos "Wayne" szoríthatja meg.

Egy kibaszott deneverrél pedig nehéz konkurálni. 

Pokolgép - Pokolgép

(Az utolsó merénylet, 1995)

A magyar heavy metál színtér ezer sebből vérzik, de aki nem ismeri el a Pokolgép első négy lemezének zsenialitását, annak nincs füle ehhez a műfajhoz. És hát hogy is maradhatna ki ebből a blogból egy olyan zenekar, amely első lemezének a TOTÁLIS METÁL (1986) címet adja?!

Figyeljük meg a szép, szinte hibátlan poszt-apokaliptikus szöveget - szinte, mert azért a világvége-hangulatba belerondít az új csapás felsejlő fenyegetése. A poszt-apokalipszisben pedig pont az a csodálatos, hogy minden, ami megtörténhetett, már megtörtént. Nincs semmi, csak üveges tekintettel meredünk magunk elé, és már a pusztulás koszlott hamujában sincs erőnk matatni.

Mindenesetre nem teljesen aktualitás nélküli a dal 2011-ben, azt gondolom.

Paksi Endre vétkei megszámlálhatatlanok, de a Pokolgép megalapítását enyhítő körülményként hozhatja majd fel a METÁL kérlelhetetlen ítélőszékén.

Deathstars - New dead nation

(Synthetic generation, 2002)

A strömstadi bandára nem érdemes túl sok szót vesztegetni (annyit azonban feltétlenül, hogy az egyik gityós a dissectionös Jon Nödtveidt öccse), kiadtak egy a közepesnél kicsit jobb, és két elég gyenge lemezt; valószínűleg a kutyát nem érdekelné, ha abbahagynák a muzsikálást.

A New dead nation viszont mindenképp említésre méltó darab, emberesen húzó riffel, pont a kellő mértékű ripacskodással, és hát az mennyire METÁL, mikor a kiállásba beleküldi a kitartott mély hangokat Andreas Bergh énekes?

Emberek milliárdjai élik le úgy az életüket (köztük jómagam), hogy még egy nyavalyás, tized ekkora slágert sem írnak soha.

System of a down - Lonely day

(Hypnotize, 2005)

Bár sem a Mezmerize, sem a Hypnotize még csak a közelébe sem ért a 2001-es Toxicity nagy-, ill. népszerűségének, ez a dal viszont gyönyörű, talán mert Daron Malakian írta, talán mert a minden idők legostobább frizurájával feszítő Serj Tankian alig tűnik fel benne, talán mert egy pillanatra sem láthatunk hangszereket, talán mert nagyon finonam adagolja az egyik legősibb toposzt, az ablakon kibámulva utazás élményét, talán mert valahogy ösztönösen érzezzük, hogy a lustán lüktető városban rendre fellobbanó apróbb-nagyobb lángok a legigazibb valóság megfellebezhetetlen betüremkedései az érzékelés dimenziói szempontjából kétségkívül szánalmasan behatárolt tudatunkba. Esetleg, a másik irányból közelítve, lehetnek azoknak a bizonyos, az elmében megülő szilánkoknak a projekciói, amik nem hagynak nyugodni.

Lehet hőbölögni, hogy hát nem igazán METÁL az, amit a legjobb hard rock dal kategóriájában jelöltek Grammy-re (2007-ben), erre csak annyit tudok mondani, hogy még a zenei produkciók legfőbb ítészei is tévedhetnek néha. Pl.:

A dal fülbemászóságához az a furcsa, bizsergést kiváltó paradoxon is hozzájárul, hogy az ember életében azért nem nagyon van "legmagányosabb nap": vagy egyedül létező típus vagy, és akkor ugyanúgy távol maradsz a többiektől minden áldott nap, vagy nem, és akkor sosem érzed igazán a magányt. Kissé hatásvadász a megfogalmazás, de nem közvetlenül és tolakodóan. Mintha szégyellné saját magát, és ettől valahogy működik a dolog.

Savatage - Turns to me

(The wake of Magellan - 1997/1998)

Méltatlanul elfeledett zenekar Jon és Chriss Oliva flrodiai bandája, pedig mekkora hevi/póver METÁL mesterműveket írtak...Igaz, 2001 óta nem adtak ki stúdió anyagot, és nagyjából inaktívak is azóta, ami indokolhatja a dolgot. A Poets and Madmen turnéjával 2002-ben még eljöttek a Szigetre, ahol a közmondásosan fosul megdörrenő Pöröly színpadon egész fasza koncertet adtak.

A The wake of Magellan egy konceptlemez; mondjuk nem teljesen világos számomra, hogy a tenger farkastörvényei között nagyjából teljes számkivetettségben hányódó ember balladáihoz miért kellett Veronica Guerin emlékét is hozzádörgölni, de a dalok kétség kívül önmagukért beszélnek.

Gitárszóló-fetisiszta metálkolbászoknak kötelező darab.

Heathen - Arrows  of agony

(The evolution of chaos, 2010)

Nem vagyok nagy trash-szimpatizáns, de a Bay Area bandáinak tehetségét és jelentőségét egyszerűen botorság megkérdőjelezni. Hasonlóképp igaz ez a klasszik német trash szentháromság esetében.

A Heathen akkor alakult, mikor Frisco és Oakland környékén elkezdett nagyon futni a szekér (1984), és bár nem tudom, milyen metál-kisokosban lehetne ennek utána nézni, de eléggé rekordszagú, hogy 1984 és 2011 között összevissza három (!) nagylemezük jelent meg. Na jó, hogy tárgyilagosak legyünk: '92 és 2001 előtt lófaszt se csináltak, nem hogy METÁLT.

Aztán 2010-ben jött a The evolution of chaos, és milyen csodálatos, hogy így történt, mert: egyrészt magával ragadó a címe, másrészt egész pofás a boritója, harmadrészt mind a kritika, mind a közönség meglehetősen lelkesen fogadta - a rateyourmusic 2010-es listáján pl. jelenleg a 84-ik helyen villázik, veszettül.

És persze, ami ezeknél sokkal fontosabb: gyakorlatilag egy folyamatos metál-himnusz a korong. Íme egy részlet:

Csuda jó lenne, ha a régi idők tetszhalott zenekarai mind-mind ilyen minőségű visszatérést produkálnának.

Nightwish - Sleeping sun

(Oceanborn, 1998)

Tarja Turunen nélkül az 1996. júliusában, Kitee-ben alakult banda egy lett volna a "magasra tartjuk a METÁL zászlaját, gyűljetek mind alá iziben" finn zenekarok a legteljesebb mértékben érdektelen sorában, a hölgy viszont semmi perc alatt ikonná avatta a kompániát. Ebből sejteni lehet, hogy mióta nem tagja a zenekarnak (2005.), egy pillanatig sem érdemes figyelni munkásságukat.

Node, amíg tagja volt, nem csak hogy érdemes, de egyenesen kötelező volt; az első négy lemez mindenképp arany betűkkel írandó a metál nagykönyvébe.

Pedig Tarja sokkal vonzóbb, mint bármely izzadó, szőrös frontlegény. És még a frontleányok negy többségénél is.