Nachtmystium - Abstract nihilism

(Instinct: decay, 2006)

Az illinois-i duó valahogy megtestesíti mindazt, ami miatt az Egyesült Államokat menőnek lehet tartani: kiáll a színpad közepére egy szükségtelenül jó pasi, mellé egy kissé szürke második gitáros, maguk mellé vesznek egy dobost, és ebben a felállásban olyan METÁLT pörkölnek, ami ugyan nem váltja meg a világot, de lazaságában, expresszivitásában, intenzitásában és régvolt korok stílusait (a '70-es évek pszichedelikus doomja, ill. őstrash hajrája, a norvég színtér hajnalának nagyívű őrlése) szintetizálni tudásában végtelenül szimpatikus.

Semmi feszengés; a frontemberen mindig azt lehet érezni, hogy a deszkákra sokkal inkább önmaga felhőtlen szórakoztatása céljával áll ki, mint valami homályos küldetéstudattól, esetleg leküzdendő frusztrációtól vezényelve.

Az Eulogy IV kislemez kapcsán szokás őket pajzsra emelni, de az Instinct: decay nekem sokkal kerekebb egész. A hangzása szintén jóval tetszetősebb. A fent említettek miatt amúgy a kritikai visszhang által jobbára lehurrogott utolsó két soralbum is mindenféleképp érdemes a figyelemre.

Az igazán kemény műfajokat sem kell feltétlenül túlgondolni.