A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Széles L. Zsolték lemezen valahogy mindig a zsenialitás és a nevetségesség határán egyensúlyoztak, élőben azonban olyan pusztításfaktorral rendelkeznek, hogy az alábbi METÁLNAK mindenképp itt a helye.
Én újra és újra megdöbbentem, hogy a legputribb félreeső lyukban is képesek úgy megszólalni, ahogy sokan még a Sziget nagyszínpadán sem. Ez pedig arra utal, hogy nem veszik félvállról az ipart.
A lehajtott fejjel pl. az említett fesztiválon minden egyes alkalommal az alvilág mennyezetéig gyalulta a (mindannyian tudjuk, mennyire fos módon cincogó) Pöröly színpadot.
A seattle-i banda fogott egy jó nagy METÁL-üstöt, aztán beledobált pár dolgot: otthonuk hulladék fémjét, a Seattle-höz szintén köthető hevipóvermetált, ízlésesen megszórta némi progresszív tekeréssel, végül adott hozzá egy csipetnyi klasszikus ikergitáros british steelt. Aztán egy méretes fakanálra hajazó elektromos gitárral addig keverték, amíg a rotyogó kotyvalékból ki nem emelkedett a Dead heart in a dead world.
Az elmúlt évtized (vagy a kettővel ezelőtti? - képtelen vagyok megjegyezni) egyik legjobb metál lemeze púpra van hegesztve igazi slágerekkel, pl. a záró-címadó tétel úgy hozza a kliséket, hogy közben egy pillanatra sem érezzük feleslegesnek, hogy létezik a dal.
Jelenleg két főre fogyatkozott a tagság, és figyelembe véve, hogy egyikük Sanctuary-zik, a másik pedig agyműtétje után próbálja épp összeszedni magát, sok jövőt nem jósolhatunk a történetnek. És ez nem is baj - a Dead heart-ot vélhetően nem tudnák felülmúlni, az elmúlt négy nekifutásra sem sikerült.
A stavangeri brigád az első két lemezén tudott érdemben lendíteni az egyetemes METÁL szekerén, és bár ez jó rég volt már, a Velvet darkness nem merülhet feledésbe. A komor, kimérten hömpölygpő gót dalok hozzáadott értékét nagy részben Liv Kristine énekesnő éteri tisztaságú, gyermeki, pozitív értelemben naív hangja adta - nélküle minden valószínűség szerint még az említett visszafogott mennyiségű album erejéig sem tudtak volna kiemelkedni a középszerűség lapályából.
2009-es, hetedik studióanyagukat követően 2010. március 1-én kiadtak egy közleményt, hogy a koronghoz kapcsolódó turné kifutását követően szögre akasztják a gitárt, dobverőt, mikrofont, stb..
A luzitán farkasok hordája kacskaringós ösvényt szaladt be a döngölős csorda METÁLTÓL az ipari izű, decens szintetizátorokkal körülölelt finomkodáson, aztán a már-már egészen popos gót lassuláson át vissza a duplázóval meghajtott morgolódásig.
Zenei téren egyértelműen Portugália vezető exportcikkéről beszélhetünk, amit főként annak köszönhetnek, hogy a Fernando Riberio (mára az egyetlen alapító tag - mondjuk egyetlen árva basszeros volt ott rajta kívül a kezdeteknél; nem olyan nagy dolog) vezetésével a stílushullámvasúton ülve mindig jó minőségű muzsikákat produkáltak. Ráadásul említett úriember frontemberként is kifejezetten magával ragadó élmény, ahogy halálfejes botjával, öntelt ceremóniamesterként, a giccsbe hajló teatralitástól sem megriadva vezényli le az élő megnyilvánulásokat.
Az alábbi dal bepillantást enged a Moonspell zsenijébe: egyszerű, mint a faék, kicsit kacérkodik a nevetségesség felé pillantgató, üres pozőrködéssel, de a belőle áradó eltökéltség miatt olyan fogós, hogy a hallgató képtelen kivonni magát a hatása alól.
És ez még csak egy stílus a pályafutásuk alatt (sikerrel) érintett számosból.
A Korog valahogy mindig kicsit kívül rekedt a hazai zenei szcénán, úgy is, mint tudatos döntés, és úgy is, mint hogy nem nagyon tudunk velük mit kezdeni.
Szép, egyre ritkábban előforduló ándörgránd történet az övék, Csihar Attilástól (már régóta nem), ritkán megjelenő lemezestől (pedig milyen jó albumok), minőségi és professzionális zenére való képesség ellenére eldugott színpadokon koncertezésestől.
A '90-es évek végére érezhetően kifulladt a norvég black addig jellemző formája, és a legnagyobb reputációjú előadók a jobb híján poszt-előtaggal egy kalap alá terelgethető különféle alakú és fajtájú indákkal próbáltak utat törni a fekete METÁL újabb évtizede felé.
Az egyik irány a norvég színtér esszenciálisan antropomorf megközelítését egy radikális váltással a legvégsőkig csupaszított, steril, absztrakt, egyenes élekkel jól körülhatárolható technicizmusra építkező, kompromisszummentes elidegenedés felé haladó, ürességet, sivárságot, az ember teljes elszigetelődését egy számára érthetetlen világban a középpontjába emelő vízió jegyében teljesedett ki. A humánum itt nem a létezés legvégső oka és egyben csúcsa, hanem csupán egy fatális véletlen folytán az abszurd világban cél és tájékozódási pontok nélkül hánykolódó légypiszok.
Ennek a megközelítésnek egyik csúcsteljesítménye a The work which transforms god. Ha igaz az, hogy az Isten a saját képére teremtette az embert, akkor az ember, az evolúció teteje, a világ műkődésének legfőbb szervező ereje, ezen vonatkozásokban elszenvedett bukása valószínűleg az Isten lényegét sem hagyhatja érintetlenül.
A fentebb leírtak tükrében különösen mókás a lemez borítója.
Mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk elő - mondotta volt állítólag egy ízben Dosztojevszkij. A göteborgi dallamos halál METÁL esetében az At the gates volt Gogol; Svédországban alfától omegáig a Björler bratyók munkásságából sarjadva verették maxifordulaton a jófajta ultramelodikus fémet.
Kevés magyar zenekar mondhatja el magáról, hogy kreativitásban, fasza METÁLOK összehegesztésében, és időzítésben is a világ élvonalába tartozott. Az 1985-ben, Budapesten alakult Tormentor egy közülük.
Rögtön az első nagylemezükkel akkorát dobbantottak, hogy az ép formálódó skandináv black vonal egyből szívébe zárta a bandát, és kevés kétségem van afelől, hogy Csihar Attila akár csak fele ennyi zenekarban megfordult volna az Anno domini hiányában.
A pozitív fogadtatás persze a legkevésbé sem volt véletlen.
1988-at követően édes hazánknak tizenhat évet kellett várnia, mire ismét olyan lemezt pakolt le valaki az asztalra, ami után minden önmagára valamit is adó metál szimpatizáns megnyalta mind a tíz ujját, szerte a világon.
(For death, glory, and the end of the world, 2010)
Értekeztem már a mindenféle poszt-rock/metál/hc zenei áramlatok az előző évtized közepén bekövetkező kifulladásáról, ill. szóba került az is, hogy ennek ellenére vannak zenekarok, amelyek meglehetősen anakronisztikus keretek között képesek frisset és magával ragadót alkotni.
Ezen bandák közé tartozik a lausanne-i ötösfogat, akik 2010-ben nagyjából lejárt szavatosságú összetevőkből főztek össze egy kiváló, arcletépő METÁLT gözőlgő albumot (sorrendben a negyedik nagylemez).
A svájci arcok érdekes jelenségek abból a szempontból, hogy a már-már pofátlan jólét (ami a skandinávokra is jellemző) mellett egy egészen emberi éghajlatból indulva (ami már nem jellemző a skandinávokra) képesek olyan dühvel és elkeseredettséggel megszólaló muzsikákat produkálni, hogy az ember fia (lánya) az első megdöbbenéstől még villázni is elfelejt.
Mondjuk tény, hogy ebben a koordinátarendszerben találhatunk extrémebb értékeket is.
A halál fém amerikai formáját egyértelműen Floridához köthetjük, de azért (nem is olyan sok) idővel az USA más részein is szárba szökkentek a műfaj rothadás szagú virágai. Az idén 25 éves yonkers-i bandáról pl. maga Milán Péter írta egy magyarországi koncertjük kapcsán, hogy "ez Morbid Angel szint, ennél jobban nem lehet death METÁLT játszani".
A Close to the world below-nál pedig ők maguk nem tudtak (eddig) faszább death metált játszani - ha a fenti két állítást a formális logika egyszerű szabályai alapján összekapcsoljuk, egyből látható, hogy ez itt kérem a világ LEGTUTIBB halálmetálja (legalább holtversenyben).
De ha mégsem, kit érdekel? Zseniális ez, függetlenül bármilyen ordinális skálán elfoglalt helytől.
Utolsó kommentek