Jó pár fasza metál

Thy catafalque - Neath waters (minden vízbe mártott test)

(Tűnő idő tárlat, 2004)

A térben Makótól Skóciáig, zenében Magyarországtól a Bay Area-n át Norvégiáig ívelő zenekar a legjobb úton halad afelé, hogy helyet vívjon ki magának a METÁL legnagyobbjainak asztalánál. Kátai Tamásék (ill. az idei, utolsó lemezen már csak ő egyedül) nagysága kettős: egyrészt a legmesszebbmenőkig egyedi és magas színvonalú a muzsika, másrészt az utolsó három lemez mindegyikén sikerült érdemben másképp, de ugyanolyan szinten zseniális felvételeket rögzíteni - pl. a rateyourmusic-on említett korongok értékelése egy 0,1-es sávon belül, viszonylag magas értékek mellett szóródik.

És hogy zenéjük miért zseniális? Talán mert halványan akkor is játékos, amikor épp szubatomi szintig hasítja a világot, talán mert egy könnyen felismerhető, nagyon zárt, minden egyes dalra jellemző atmoszféra hatja át, ami valahogy azonnal magába szippantja a hallgatót, aki aztán csodálkozva, de kedves ismerősként köszönti újabb és újabb szerzeményeiket, talán mert ritkán tapasztalható kreativitás sugárzik az összes nótájukból, talán mert a lecsupaszított érzelmeket megjeleníteni hivatott szövegek határozutt céljuk ellenére is mentesek bármiféle bugyutaságtól.

Talán mert hiába telt el tizenkét év a legelső anyag, a Cor Cordium demó óta, a Thy Catafalque vágya a végsőkig vitt szónikus intenzitásra egy csipetnyivel sem csillapodott.

"Uraim, ez költészet, ezt nem lehet rőfre mérni" - azazhogy ostobaságra vall a művészetben dogmákat cipelni magunkkal. Ezzel együtt határozottan az a véleményem, hogy a Neath waters a valaha volt második legjobb zene, ami ún. track-ként megjelent.

Emperor - With strength I burn

(Emperial live ceremony, 1999)

Eszünkbe juthat a klasszikus görög drámából ismert hármas egység szabálya, kissé módosítva: minden idők legjobb zenekara, mindőn idők legjobb lemezével, minden idők legjobb nótáját prezentálva.

A Császár a csúcs, teljes és meghaladhatatlan, a szónikus művészet végpontja, és nem csak szimbolikusan, mint Malevics Fehér alapon fehér négyzete a festészetben.

Ihsahn kifinomult arisztokratizmusa, egységben Samoth rakkolós militarizmusával, olyan univerzumot teremtett, ami soha nem fog feledésbe merülni, amíg világ a világ.

Az Emperial live ceremony egy koncertlemez 1999. áprilisából, Londonból; egyfelől remek besztof, aztán a történelem legcsodálatosabb metáljainak csokorba szedése. 

Nem nagyon lehet szavakat találni, hallgatni kell.

Alfától omegáig a METÁL.

Zárásként szeretném megköszönni mindenkinek a figyelmet; remélem, nem volt elvesztegetett idő, amit a posztok böngészésével töltöttetek (feltéve, de nem megengedve, persze).

Kikívánkozik belőlem, hogy négy hónapja azon lamentáltam, hogy nincs 2011-es METÁL a listán - az alkotók okán ez azóta sem változott meg, de azért hallottam olyan dalokat, amik méltán nyerhetik el a szélesebb tömegek megbecsülését.

Fátyolos tekintetű kézlengetésként következzen ezek közül kettő. Az első epikus űrdarálás.

A második direkt sodrás. Figyelmeztetés: deszkázzátok be a mellkasotokat, mert ami ebben a dalban történik, az kitépi az ember szívét, és a magasba emelve körbemutatja, hogyan dobog.

Minden test fű, elszáll a szélben.