Jó pár fasza metál

Solefald - Sun i call

(Red for fire: an Icelandic odessey, part I, 2005)

A norvég duó sosem tudott előretörni az első vonalba, ami figyelembe véve, hogy hét nagylemezükből minimum négy legalábbis nem esélytelen a zseniális jelző elnyerésének díját lobogtató küzedelemsorozatban, egyrészt érdekes, másrészt szomorú.

Legutóbbi, Norron Livskunst című korongjuk például úgy prezentál egészen átütő black METÁLT, hogy 2010-ben is frissnek hat, könnyed, humoros, de egy pillanatig sem nevetséges. Szép teljesítmény.

Node az alábbi dal még nagyszabású, Izlandi Odüsszeia nevet viselő kétrészes eposzuk nyitó tétele, és elévülhetetlen érdeme, hogy úgy tudja használni a szaxofont, hogy nincs bennem az a nyugtalansággal vegyes kíváncsiság, hogy akkor tíz másodpercen belül kik, és vajon hol kezdenek el meztelenül szerelmet mímelni. Ritka dolog; hirtelen csak a Bohren jut eszembe, akiknél szintén megvan.

Red for fire, black for death.

Stabat mater - Triumph of genocide

(Stabat mater, 2009)

A második finn nekirugaszkodás, bár ha Mikko Aspa mindenféle METÁL-projektjeit nézzük, nem biztos, hogy érdemes országhoz kötni a lemezt.

A névválasztás meglehetősen pontos, az alábbi tíz percben az emberi lét valamiféle az egyedi történetek előtt/felett álló kínjának megfogalmazására történik kísérlet, nem is teljesen sikertelenül.

Egészen máshonnan idézve: hitehagyott pap, a pietára ráborultan.

Windir - Svartesmeden og lundamyrstrollet

(Valfar, ein windir, 2004)

Terje Bakken igazi skandináv black METÁL frontemberként nem időzött túl sokat elviselhetetlenül jópofa és píszí világunkban, és 2004 januárjában hátrahagyta az addigra már öt nagylemezt kiadó Windirt - többek között.

Halála kissé furcsa, a színtér többi előadójának elmúlásával összevetve: a norvég télben vándorolva, minden különösebb cicoma nélkül, egyszerűen megfagyott.

2004. szeptember 3-án (Bakken 26. születésnepja lett volna) a Windir maradék tagsága, jó pár zenészcimborával kiegészülve csinált egy bulit Oslo-ban, ami markánsan új kontextusba helyezte a bucsúkoncert fogalmát.

Az eseményen készült az alábbi videó.

Így vagy úgy, minden zenész elmúlik. Aztán nagyjából csak a muzsika marad.

Xasthur - Xasthur  within

(To violate the oblivious, 2004)

Hogy a napfénytől, óceántól és a pozitív visszacsatolás végeláthatatlan sorától (legalábbis egészen néhány évvel ezelőttig) roskadozó Kaliforniában mi vesz rá embereket, hogy éjfekete, ultra-halott, végtelenül elidegenedett METÁLT játszanak, az megérne egy alaposabb szociológiai kutatást, de tény, hogy az Egyesült Államokban a nyugati parton alakult ki egy színtérnek nevezhető, kimagaslóan erős black vonal.

Lehet, hogy egyszerűen csak kortól és a jólét szintjétől függetlenül érvenyes Dosztojevszkij megállapítása, mely szerint egy társadalom előbb-utóbb szükségszerűen kitermeli a maga szörnyetegeit. A zene pedig reflektál erre.

Scott Conner az egyszemélyes bandája keretében végigvitt munkássága vegyes megítélés alá esik, mindenesetre 2004-es, negyedik nagylemeze határozottan jól sikerült, az alábbi pedig egy zseniális nóta. 

A Xasthur soha nem adott koncertet, és tavalyi, nyolcadik nagylemezét követően beszüntette működését (írhatnám, hogy felbomlott, de egy egyszemélyes projekt esetében ez meglehetősen bizarr megfogalmazás lenne).

Enslaved - Reogenesis

(Isa, 2004)

Grutle Kjellson és Ivar Bjornson idén húsz esztendős, mindennapjait manapság főként Bergenben tengető bandája elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a "progresszív" jelzőt 2011-ben is ki tudjuk mondani, a röhögőgörcsben való rapid elhalálozás valós veszélye nélkül.

Az Enslaved összes albuma képes magával ragadni, és ami mélyen megsüvegelendő, hogy mindezt úgy, hogy az újabb és újabb korongokon újabb és újabb oldala csillan meg a szerzőpárosnak. A fejlődés nem lineáris, inkább spirálisnak mondanám, de folyamatos - ez pedig csak a legnagyobbak sajátja.

Bizonyítékként: magnum opusuk 2003-ból a Below the lights (minden hangja tökéletes), legutóbbi, tizenegyedik lemezük több, mint érdemes a meghallgatásra, ide pedig egy, a 2004-es korongjukon szereplő remek METÁLLAL kvalifikálták magukat.

Száz Enslavedet, ezeret. Tényleg, képtelenség eléggé lelkesedni.

Converge - Jane doe

(Jane doe, 2001)

Vannak zenekarok, amelyek néha olyan ihletett állapotba kerülnek, hogy készítenek egy lemezt, ami kijelöli az emberi elme által bejárható terület egy végpontját. Olyan korongok ezek, amik a végsőkig visznek valamit, letűzik a felfedezők zászlaját, és kimondva-kimondatlanul ezt követően mindenki tudja, hogy abba az irányba nem lehetséges továbbhaladni. Nem csupán szimbolikus határkövek, de nagyon is praktikus szögletek, amelyeknek nincs túloldala. Tapasztalatok, amelyeket követően tudásban többek, reményben kevesebbek leszünk - mert valami végérvényesen bezárul.

Így volt ezzel a salemi Converge is, amely 2001-ben kiadta a Jane doe-t, ami a befogadóképességünk határáig vitt komplexitásában is oly zsigeri, a legcsupaszabban egyszerű dühöt közvetít, hogy azon túl már csak az elme önmegsemmisitő intenzitású túl-lángolása terülhet el. Ha egyáltalán.

Az alábbi dal a lemez záró tétele, és némileg eltér az anyag egészén végigvonuló folyamatos csúcspont METÁL-megközelítéstől, inkább fenyegető-kiváró, hogy aztán a végkifejletben mindent elpusztítva hömpölyögjön keresztül a hallgatón, és temesse el a nincs tovább felismeréséből sarjadzó végső elkedvetlenedés mélyére.

Üdvözlet onnan, ahova nem lehet retúrjegyet váltani.

Cobalt - Stomach

(Gin, 2009)

Phil McSorley és Erik Wunder duója két évvel ezelőtt adta ki az utóbbi évek egyik legjobb METÁL lemezét, ami főként az utóbbi úriember zsenijét dícséri, lévén előbbi úriember épp Irakban teljesített katonai szolgálatot az anyag készítésekor.

A korongon dícséretes (és kivételes) egységben fonódik össze a súly, az ötletesség és a virtuozitás. Minden egyes hangot Hemingway-nek és Hunter S. Thompsonnak ajánlottak az alkotók, én pedig most a nyájas olvasót is leültetem ebbe az illusztris körbe.

Sokadik hallgatásra is meglep. 

Carpathian forest - The swordsman

(Black shining leather, 1998)

No nem volt az mindig, mármint polgárpukkasztó, de Nordavind 2000-ben bekövetkezett kilépésével Nattefrost elvesztette legfontosabb kontrollját, ami megvédte attól, hogy túl sok energiát szenteljen a seggmutogatásnak (amely tevékenység gyakorlásában basszusgitárosa rajta is túltesz).

Ámde 1998-ban még más volt a helyzet: a Black shining leather egy egészen kiváló, nyers, kifjezetten punkos, faék-egyszerűségű fekete METÁL korong, amely méltán állta ki az idő próbáját.

A lemezen  találunk egy Cure-feldolgozást is, "lost in the forest, all alone", kölcsönvett, de saját képre alakított önidentifikáció ízzel.

Primordial - Autunm's ablaze

(A journey's end, 1998)

Ha meg kellene neveznem a legírebb zenekart, amit ismerek, őket mondanám. Hogy miért? Mert nem hallottam még egy olyan bandát, amely zenéjének minden egyes hangját annyira végérvényesen átjárná a zivataros ír töténelem miatti felháborodás, keserűség, a tehetlenség miatti düh, amely olyan erősen építkezne a mártírium jobbára azért inkább valós, mint vélt érzésére, amely tradícionális ír népzenei motívumok integráns felhasználásával képes lett volna akár csak megközelítőleg annyira intenzív, minőségi és egyenletes színvonalú életművet alkotni, mint Alan Nemtheanga-ék.

A Primordial az, amikor az észak-európai, főként skandináv extrém METÁL megtermékenyítette a helyi zenei hagyományt, és az eredmény magával ragadóan újszerű és élvezhető lett.

"Another pationless night, another hopeless fight, another battle, that I've lost."

The ruins of beverast - The mine

(Unlock the shrine, 2004)

A Nagelfar egykori dobosa, Alexander von Meilenwald jelenleg egyszemélyesre olvadt és meglehetősen inaktív fekete fém szekerének neve utalás a mitológai Beberast hídra, amely a földi birodalmat (Midgard) kötötte össze az égi királysággal (Asgard), valaha rég.

Valóban egyértelmű, hogy egy ilyen objektumnak a 21. században már csak a romjai létezhetnek, ha egyáltalán. És ha már black METÁLLAL ütjük agyon az időt, síremlékeket felnyitni mindig derék, tartalmas elfoglaltságnak tűnik.

És tényleg.

Furcsa, hogy a nem feltétlenül a kreativitásukról, ill. tépelődő természetükről híres németek milyen kiemelkedő alkotásokra tudják ragadtatni magukat az obskurus zenei műfajokban, az említett tulajdonságokra támaszkodva. 

Lesz erről még szó.