Moonspell - Alma mater

(Wolfheart, 1995)

A luzitán farkasok hordája kacskaringós ösvényt szaladt be a döngölős csorda METÁLTÓL az ipari izű, decens szintetizátorokkal körülölelt finomkodáson, aztán a már-már egészen popos gót lassuláson át vissza a duplázóval meghajtott morgolódásig.

Zenei téren egyértelműen Portugália vezető exportcikkéről beszélhetünk, amit főként annak köszönhetnek, hogy a Fernando Riberio (mára az egyetlen alapító tag - mondjuk egyetlen árva basszeros volt ott rajta kívül a kezdeteknél; nem olyan nagy dolog) vezetésével a stílushullámvasúton ülve mindig jó minőségű muzsikákat produkáltak. Ráadásul említett úriember frontemberként is kifejezetten magával ragadó élmény, ahogy halálfejes botjával, öntelt ceremóniamesterként, a giccsbe hajló teatralitástól sem megriadva vezényli le az élő megnyilvánulásokat.

Az alábbi dal bepillantást enged a Moonspell zsenijébe: egyszerű, mint a faék, kicsit kacérkodik a nevetségesség felé pillantgató, üres pozőrködéssel, de a belőle áradó eltökéltség miatt olyan fogós, hogy a hallgató képtelen kivonni magát a hatása alól.

És ez még csak egy stílus a pályafutásuk alatt (sikerrel) érintett számosból.