Jó pár fasza metál

Zyklon - Worm world

(World ov worms, 2001)

A Császár kevésbé kreatív és kevésbé arisztokratikus fele áll a banda középpontjában, ezzel együtt zenekarának vannak el nem vitatható érdemei.

Pl. az, hogy a norvég METÁL-horda pionírje a listán.

Üdvözöljük ily módon a becsengetést. 

Crowbar - Suffering brings wisdom

(Sonic excess in its purest form, 2001)

A jobbára a világ legsúlyosabb zenekaraként aposztrofált New Orleans-i banda le sem tagadhatná, hogy művészete a Dél történelem-, izzadtság-, frusztráció- és belassultság-gőzös miliőjéből sarjadt; az ebből táplálkozó, kilométer vastagságú sludge-riffekhez ráadásul itt-ott pakoltak némi HC-punkos hajrát is.

És ha ez nem lenne elég, tegyük a szívünkre a kezünket: mi a végsőkig vitt METÁL, ha nem 2001-es, sorrendben hetedik stúdióalbumuk címe?

Elbaszott egy vidék az a Dél ott az USA-ban. De az elbaszott vidékek általában jó táptalajai a kiváló muzsikáknak.

Agathodaimon - An angel's funeral

(Chapter III, 2001)

Ha nem hallottatok még a mainz-i bandáról, az nem a véletlen műve. 1995 óta öt studiókorongot izzadtak ki magukból, de az ötön összesen nincs egy fasza lemeznyi anyag.

Az alábbi tétel azonban igen becsületes iparos METÁL, sztenderd felépítéssel: némi álakusztikus pöcsmörgés után szépen leforágják a srácok ötödikben a kilencezret, majd még tovább csavarnak a tempón, hogy aztán a végén megnyugvást hozva támasszák vissza a falhoz a hangszereket.

Jól lehet a dallal dolgokat indítani (pl. a hetet), meghozza a kedvet a különféle tevékenységekhez.

Without face - Weird places

(Astronomicon, 2002)

1997-ben Veszprémben alakult egy banda, amely mindössze három kiadványt ért meg, ráadásul a háromból mindössze egy volt önálló nagylemez.

Az az egy viszont elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar METÁL hírnevének öregbítésében: a The art of dethronmenttel összetolt split után elszerződtek Angliába, az Earache kiadóhoz, akiknél 2002-ben jött ki az Astronomicon, aminek Lovecraft, Poe és Longfellow írásainak világára épülő szövegeit, progresszív tekergéseit, és az ehhez hozzápakolt trash keménykedést annyira zabálták a disztingvált brit mókusok, hogy a helyi Fém Pöröly magazin a hónap kiadványának választotta.

A lemez kritikai sikerét látva a kiadó egy rakás turnét lezsírozott a társaságnak, többek között a Samaellel, a Celtic Frost-tal és a Cradle of Filth-tel is szórakoztattak közösen, aztán persze jött a feszkó. Énekesnő-csere, kivált a gitáros, végül jó pár év küszködés lezárásaként 2008-ban beszüntették működésüket.

Így megy ez.

Opeth - Karma

(My arms, your hearse, 1998)

Az Opeth munkássága megkerülhetetlen része a metál történelmének (pl. a legenda szerint nagyjából 10 másodpercnyi próbatermi felvétel alapján szerződtette őket a viszonylag neves Candlelight), és mivel a zenekar idén már a tizedik studiólemezét adja ki, kivívták maguknak a dicsőséget, hogy alkoholgőzös tekintetű metálkolbászok a világ végezetéig vitatkozzanak levegőtlen pincekrimók félreeső, félhomályba csúszó, sürű füsttől övezett asztalainál arról, hogy akkor minden idők egyik legjobb zenekaráról beszélhetünk-e, avagy a stockholmi srácok dalai jobbára blöffre épülnek, amit benyal a tudatlan hallgató.

Én úgy látom, hogy nincs a világon banda, ami három-négy igazán jó lemeznél többet sajtolt volna ki magából (ha mégis, akkor az már nem zenekar, hanem intézmény, és emiatt nem lehet önmagában a zene alapján eldönteni, hogy a lemez jó-e, vagy sem; ld. Metallica, Iron Maiden, Slayer, stb.), nem véletlen, hogy az ennél több korongig jutó kompániákat övező kezdeti érdeklődés és tisztelet megkopik az idő mulásával (a három-négy igazán jó lemez nem feltétlenül a legelső három-négy lemez, persze, ennek megfelelően a "három-négy lemeznél tovább jutó" kitétel is változhat). Mert hát nagyjából két lehetőség van: a, nem változtatsz a stíluson, és akkor önismétléssé, azaz unalmassá válik (pl. Opeth); b, változtatsz, és akkor 99%, hogy romlik a zene minősége (pl. Isten Háta Mögött). Nem hiszem, hogy léteznek akkora istenverte zsenik az emberiségben, akik több különböző megközelítésből is a maximumot tudják kihozni. Az a, esetben a hallgató nyugtalan lesz, úgy érzi, hogy őt becsapták, és hajlamos a korai, zseniális produktumokra is rossz szájízzel emlékezni. A b, esetben a zenekar természetesen aláássa önnön reputációját - az igazán jó lemezek dicsfénye azonban jó eséllyel megmarad.

A verdikt: a My arms - Still life - Blackwater park hármas teljes joggal kaphat helyet minden idők legjobb METÁL lemezeinek sorában, és én személy szerint nem vagyok hajlandó annyira kicsinyes lenni, hogy csak azért, mert Akerfeldt nem volt képes időben gátat szabni megalomániájának, egy fintorral kísért legyintéssel érdektelennek minősítsem őket.

Persze kinek-kinek igény szerint.

Death - Spirit crusher

(The sound of perseverance, 1998)

A Venom esetével ellentétben itt vastagon megvolt a műfajteremtés, de mindannyiunk kedvenc online enciklopédiája szerint a műfaj elnevezéséről lekéstek a floridai srácok - pedig tetszőleges 100 megkérdezettből 100 válaszolná azt, hogy igen, a death METÁL neve a Death miatt lett az, ami.

Az is érdekes, hogy az említett tetszőleges 100 megkérdezettből szintén kb. 100 gondolná úgy, hogy a technikás death metál említésre méltó korszaka a Humannal kezdődött, és az Individual tought patterns-szel ért véget. Pedig a legjobb dal, amit Schuldineréktől hallottam, kétség kívül az alábbi, és ez bizony az utolsó studióanyagon kapott helyet.

Az állhatatosság jobbára meghozza gyümölcsét.

Down - Bury me in smoke

(Nola, 1995)

Phil Anselmo egyszer azt mondta, hogy a Pantera azért tart ott, ahol, mert ők tíz éven keresztül minden este meghaltak a színpadon. A Down esetében ilyen elkötelezettségre talán nincs szükség, de a kompromisszummentesség ettől függetlenül kiérződik a banda főztjéből.

Ez pedig, ott Délen, nem biztos, hogy magától értetődő.

New Orleans, Louisiana, METÁL.

Vader - Incarnation

(De profundis, 1995)

A lassan harminc éve pusztító olsztyni halálhorda számolatlanul ontotta/ontja magából a METÁLT, nem csoda, hogy huszadik szülinapjukra elérték az 500.000 eladott hanghordozós mérföldkövet.

Az alábbi dal '95-ös studiólemezükről szól, ami a zenehallgató mókusok kikezdhetetlen ítélete alapján a legsikerültebb fent említett produktumaik sorában.

Nem véletlenül.

De profundis clamavi, ad te domine.

Sleep - Dopesmoker

(Dopesmoker, 2003)

A kövülés kevéssé kompatibilis rohangászó 21. századunkkal, talán ezért is lett oly népszerű a meglehetősen magas "én márpedig beleszarok" faktorral bíró irányzat nagyjából 10 évvel ezelőtt.

Mert egyrészt nagyon METÁL, hogy emberek kimennek a sivatagba, lehangolják a gitárokat, aztán addig lassulnak és súlyoskodnak, amíg le nem szakad a fülük, másrészt pl. a Dopesmoker meghallgatása egészen szokatlan lelkiállapotot tud kiváltani, ha figyelmesen tesszük.

És akkor még nem szóltunk arról, hogy a lemez körül annyi a legenda, hogy akár egy komplett évfolyamnyi oknyomozó újságíró is az egymást plagizálás vádja nélkül diplomázhatna a szálak felgöngyölítéséből.

Persze ki akarna bármit is alkotni, amikor ilyen minőségű muzsikára süppedhet bele a fotelbe, az idő tulajdonképpen céltalan elbaszásának nem titkolt vágyával?

Serj Tankian - Saving us

(Elect the dead, 2007)

Serj bátyó bőven kínál támadási felületet bárki számára, aki képes akár csak egy kicsit is rendszerben gondolkodva viszonyulni a világ dolgaihoz; agyig átpolitizált szövegei rettenetesen idegesítőek tudnak lenni.

Énekesi, egyszersmind frontemberi kvalitásait elvitatni ezzel együtt dőreség, ahogy első szóló lemezének erényei sem képezhetik vita tárgyát.

Amúgy vélhetően kedves fickó, még verseket is ír, csak valahogy a közép-ázsia/közel-keleti gyökerei megakadályozzák abban, hogy ne borítsa a hallgatóságra küszködésekből fakadó frusztrációjának gondolati következményeit.

A zene azonban zseniális, Serj egzaltált nyivákolása sokat megmutat abból, hogy mitől metál a METÁL.

Nagy kár, hogy a tavalyi, második szólólemez már a kanyarban sem volt az elsővel összevetve.