Jó pár fasza metál

The art of dethronement - The mourning

(Down on my knees, 2000)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen kiváló magyar zenekar, akik The art of Dethronement néven kiadtak egy kvázi demót a Without Face-szel közösen, ami kiváló riffeket és kellemes samplereket kínált a becses hallgatónak.

Aztán volt egy valagra való tagcsere, és áttértek a The Dethroners névre, de ez sem segített, a magyar ugar bedarálta őket, és ma már krokodil könnyekkel sírhatunk utánuk, az sem hozza vissza őket.

Pedig ilyen fasza METÁLOKAT  tutdak összerakni:

Szellemileg izgató ez a trónfosztás dolog, fizikailag pedig a zene nem mindegy, amit összetoltak.

Tankcsapda - Föld és ég

(Agyarország, 2001)

Nehéz lenne vitatni, hogy Lukácsék debreceni fromációja a hazai rock/METÁL szcéna csúcsán kell, hogy helyet foglaljon, még akkor is, ha a 2003-as Élni vagy égni óta nem hogy értelmes lemezt, de értelmes dalt sem produkáltak.

A már említett Égni vagy élni bírt emlékezetes pillanatokkal, de egészen egyértelmű, hogy az utolsó, minden szempontból kielégítő lemezük az Agyarország volt. Ha tudtok még egy magyar diszket mondani, ami ennyire gyönyörűen hozza az egyszerre csattogó és puffogó tamokat, ill. az arcletépő gitársüvöltést, ne kíméljetek.

És arról se felejtkezzünk el, hogy éretté válásom korában jelent meg az anyag, ráadásul bizonyos nők is biztatást sugározva tekinettek rám, ami még vonzóbbá tette a zenét.

Nélküled nem olyan. Nem.

Iced Earth - Travel in stygian

(Alive in Athens, 1999)

A fagyott föld Matthew "elsötétül az ég, és a házak falai beomlanak" Barlow énekétől kapta az ízét, amire Jon Schaffer gitárjátéka dobta rá a mázt, és hát miért is tagadjuk, ez a mix legalábbis megindító volt - kár, hogy már nem.

Ráadásul csak a legmélyebb tisztelet hangján tudok szólni egy olyan zenekarról, amely egy egészen METÁL-módon megdörrenő tripla koncert lemezzel vétette észre magát, akár milyen régen is történt az eset. A lemez borítója gyönyörű, nincs ezen mit szépíteni.

Az utazás, na az, csodálatos dolog.

Mastodon - Seabeast

(Leviathan, 2004)

Éveken keresztül mindenhol azt olvastam, hogy a Mastodon a rock/metál megmentője a 2000-es években, ami a zene minősége okán még lehetne is, de hát miért is kellene megmenteni a rock/metált, ld. pl. ez a lista...

Mindenesetre az eddig négy lemezt produkáló atlantai banda tényleg keményen vereti a METÁLT, álljon itt bizonyítékul:

És van olyan című daluk is, hogy I am Ahab. Ezt képzeljétek el.

Rammstein - Mein herz brennt

(Mutter, 2001)

A Till Lindemann brutaló, ruhr-vidéki bányász testalkatával, ill. hangjával fémjelzett alakulat 1994-ben alkult Berlinben, és rengeteget adott hozzá a német országimázshoz, no meg más nációk METÁLszerető arcai is megtalálták, ad maiorem Dei gloriam.

Pl. a svédek; biztos vagyok abban, hogy aki látta a Lilja4evert, az sosem felejti el ezt a dalt.

Aki esetleg nem látta, azonnal nézze meg.

Relikvia - Mozdulatlan hajnal

(Ismeretlen földeken, 2003)

Magával ragadó METÁL, ahogy azt csak egy magyar zenekar tudja produkálni. Itt futottam bele először a jútyub korlátaiba, mert az egészen kiváló lemezről az "Az utolsó forrásnál" c. nótát szerettem volna, de nem nagyon adta/adja. 

Mondjuk ez sem rossz.

Verum, sine mendatio, certum et verissium quod est inferius, est sicut quod est superius stb...

Venom - Black metal

(Black metal, 1982)

Eredetileg azt a címet szerettem volna adni a bejegyzésnek, hogy műfajteremtő METÁL, de akár a bakkecskefejes Bathory, akár a Deathcrush lényegileg más, és sokkal inkább műfaj-teremtő, mint ez a felgyorsított pank. Mindenesetre itt indult útjára a BLACK szekere, hogy aztán egy évtizeddel később SPM-fokozatba kapcsolva gravitáljon a pokol kénköves bugyrai felé.

A Venom érezte (hasonlóan a Bay Area bandáihoz), hogy a punk nem vezet sehova (nagyon helyesen), és megpróbált valami obskurus dolgot kihozni a korra jellemző gyorsulásból (jól sikerült), ami a '80-as évek első felének vezető bandájává tette - legalábbis az At war with Satan (1984) idejéig, legalábbis Nagy-Britanniában. A Black Metal album, akárhogy is nézzük, klasszik.

Milán Péter ezt írta egy ízben: black metál, a hely, ahova mindig is vágytál. 

Lesz még éjfekete csépelés rogyásig, ne aggódjatok.

Isten Háta Mögött - Az orionyaranyadért

(A kényelmetlen lemez, 2008)

Lehet arról vitatkozni, hogy akkor a kvázi-halandsza szöveg önmagában stílusérték-e, vagy sem, de az IHM esetében két dolog miatt sem állja meg a helyét egy ilyen vita: egyrészt a zene minősége okán nem pusztán önmagában, másrészt közel sem halandzsa, ha figyelmesen hallgatjátok.

Arról pedig még csak vitatkozni sem érdemes, hogy a Rosenkreutz kémiai mennyegzője, ill. az A szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás új színt hozott a hazai METÁL az előző évtized közepén szolídan bugyborékoló posványába - és ezen nem változtat, hogy tavaly szinte már teljesen érdektelen volt az Ű. Az alábbi dalnak itt a helye.

Eredetileg a második nagylemez zárótétele volt a nóta kissé lötyögős akusztik-verziója, aztán a Kényelmetlen lemez B oldalára (szép tisztelgés ez az '80s B-oldalazása előtt; vagy esetleg nem az) felkerült az alábbi, fogósabb verzió.

Zárójelben: egyszer egy interjúban azt mondták a srácok, hogy fogalmuk nincs, honnan jött ez a Rosenkreutz-cím, egyszerűen csak előbukkant valakinek az agyából. Nos, a Chymische Hochzeit von Christian Rosencreutz a Fama, ill. a Confessio után a harmadik a rózsakeresztesek klasszikus kiáltványainak sorában. Irodalmi érdeklődésű metál-felhasználók ne legyenek restek, és lássák olvasmányos formában Umberto Eco regényében.

Voivod - Forgetten  in space

(Killing technology, 1987)

Íme, ékes bizonyíték arra, hogy Kanadában nem csak hiányos fogsorú hokisok és kockás flanellinges, csumaszakállas favágók tengetik napjaikat, hanem zenei szempontból is fontos az ország a világ hasonló képződményeinek sorában.

A quebec-i Voivod nélkül például nem lenne ugyanaz a trash, és elég egyértelműnek tűnik, hogy a '90-es évek végétől elburjánzó, "okosan veretjük a METÁLt" megközelítés is nagyrészt az ő munkásságukban gyökerezik.

Ez egy korai darab, itt még főleg a Bay Area, a Motörhead faék-r'n'r-ja, ill. britföld hatása dominál, de a dalforma és a megszólalás egyszerűsége mögött már ott settenkedik az őrület - amit egyesek előszeretettel neveznek progresszivitásnak.

És ez még csak a kezdet volt.

Képzelt város - Hercules

(Mit nekem, 2009)

"Hozzám szakállasan és vakolatlan érnek el a csodák", írta Kassák jó kilencven évvel ezelőtt, és zenei szempontból azóta sem nagyon léptünk előre, amennyiben a kurrens pop/rock/METÁL áramlatok általában combos spéttel jutnak el Európa szívébe. És jobbára úgy, hogy az árok szélén kodorgó, lepattant kutyák is zsigeri spleennnel vonják meg a vállukat, ha a vurstli hangszóróiból köréjük úszik az adott stílus legújabb produktuma.

Nem volt ez másképp a 2000-es évek fordulója környékén kibontakozó poszt-rock/hc vonallal sem, épp ezért meglepő, hogy amikor a mainstream zenei gócokban az instrumentális, sikálós szomorkodás már senkit sem érdekelt, a Képzelt város egy egészen kiváló lemezzel jelentkezett. Egyrészt zeneileg kicsit túllépett a kliséken, ami jó, másrészt sokat dob az anyagon, hogy nem instrumentális.

Az alábbi dalban pl. Latinovits adagolja már-már poszt-apokaliptikus megfellebezhetetlenséggel Ady monolitszerű negativizmusát, s a szöveget minden igényt kielégítően megdörrenő gitár-nyúzások nyaldossák.

Nem is érkezhetne megfelelőbb hírnöke a nyakunkba szakadó ősznek.