Pelican - Last day of winter
(The Fire in Our Throats Will Beckon the Thaw, 2005)
A legtöbb a fentihez hasonló, a végtelenbe hömpölygő, aztán a kompozíció egy véletlenszerű pontján áradó hegyi patakként mélybe zúduló poszt-rock/hc/METÁL dalról nekem valahogy mindig Nagy László szavai jutnak eszembe. Aztán pedig az, hogy igazából a nevetségesség határát erősen súroló hatásvadászattal állunk szemben.
De miként a verssel, úgy az említett típusú dalokkal szemben is alapvetően szimpátiával viseltetem. Ez két dolgot jelenthet: vagy kezdek menthetetlenül elpicsásodni, vagy az emberi léleknek bizony általánosan szüksége van a hatásvadászatra, hogy ne törjön bele menthetetlenül a lét kilátástalanságába.
Végül is, nincs nagy különbség.
A Pelican egyébiránt chicago-i banda, és pályafutásuk kezdetén az Aaron Turner-féle Hydra Head kiadónál nyomultak; el is könyvelték őket második lemezük után az Isis kisöccsének. Aztán szívós munkával bebizonyították, hogy nem azok.
Ez a dal viszont remek.
Mert jólesik alkalom adtán úgy is látni, hogy nincs mindig tél. Még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy mindig az van.
Utolsó kommentek