A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Az önmagát Babilon patrónus istenéről elnevező norrköpingi METÁL harci szekér a '90-es években azzá vált, ami két évtizeddel korábban a Led Zeppelin volt: a legkeményebb zenét játszó fémzenekar. Bár az ő művészetüket inkább a brutális jelzővel lehet igazán szemléletesen körülírni. Jellemző: a banda két motorja Legion és B. War önmegjelöléssel érezte (érzi, csak máshol) komfortosan magát.
2000-es dupla koncertanyagukkal kapcsolatban meggyőződésem, hogy egyhuzamban történő végighallgatása még a keményvonalas, ortodox blackerek számára is komoly kihívás. Mindenesetre érdemes megpróbálni.
Ez egy visszafogott nóta, a lemez átlagos pusztítás-együtthatójának tükrében.
Valamely Fém Pöröly újságíró jegyezte meg nagyjából tíz évvel ezelőtt, hogy kicsit zavaró, hogy nagyjából minden lemez úgyanúgy szól, ami a ... studióból jön ki - no és arra nem emlékszem, hogy a Fredmant, az Akkerhaugent, vagy az Abyss-t említette-e.
Tény, hogy nem teljesen irreleváns a kérdés, hogy vajon több, vagy kevesebb lett volna-e a skandináv METÁL a '90-es évek második felével induló tíz évben, ha a valamirevaló lemezek 90%-a nem csupán három műhelyben nyeri el végső formáját, mindenesetre a Sötét városok/kastélyok/erődök (opcionális) ötödik korongjának hangzása egy évtized elmúltával is irányadó.
A Purithanical...-t speciel a Fredmanban rögzítették Silenozék, és amellett, hogy meglehetősen gyakran tépi le a hallgató arcát, olyan tökéletesen precíz tisztasággal, ill. ideális arányokkal szólal meg, ami előtt meghajtom a fejem. Nem gondolom, hogy igazuk lenne azoknak, akik szerint a patikamérleggel adagolt összetevőkből lombikban érlelt hangzáskép kiölné a fekete fém esszenciáját a zenéből.
Bizonyítékként hallgassuk csak meg az alábbi dal utolsó negyven másodpercét.
Persze szólhat valami fülkáprásztatóan, ha maga a zene fos. A Purithanical... egy minden szempontból kiemelkedő lemez.
Hajajj, hát róluk sem könnyű írni. Minden idők legnépszerűbb kemény muzsikát toló zenekara (100 millió eladott hanghordozó felett járnak, ebből az USA-ban bő 57 millió ment el - utóbbi értéknél többet csak a Led Zeppelin, az Aerosmith és az AC/DC tud, de nem lehet kérdés, hogy az említett négy formáció közül melyik a leginkább METÁL), minden idők legnagyobb példányszámban eladott metál lemezével (a fekete korong, 25 millió darabbal); a Billboard 200-as listáján öt egymást követő studióalbumuk jutott el az első helyig, amivel szintén rekorderek (a Dave Matthews Banddel közösen). Mindezt úgy, hogy a banda több egykori, ill. jelenlegi tagjának véleménye szerint az énekesnek komoly hangi korlátjai vannak, a dobos pedig képtelen egy hat-hét perces trash cséplést akár csak megközelítőleg pontosan leütni.
Node a brilliáns dalszerzői képesség, a karizma, és az a döbbenetes zenei kiegyensúlyozottság, amivel tíztől kilencven éves korig gyakorlatilag bárkit le tudnak venni a lábáról, bőven ellensúlyozza az esetleges technikai hiányosságokat. Ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy nagyjából ötévente elég komolyat tekernek a stílusváltó forgókapcsolón, de emiatt egyetlen egyszer sem gyengült muzsikájuk minősége.
Az alábbi dal iskolapéldája annak, amitől a Metallica zseniális. Fülbemászó, de nem banális; helyenként virtuóz, de nem művészkedő; súlyos, de nem nyomasztó; ballada, de nem merül ki az öngyújtók bágyadtan lobogó lángjában.
Kivételesen nem az albumverzió, hanem a '91-es moszkvai Monsters of Rock megidézése. Csak hogy még egy szempontból történelmi legyen.
Egyszerre slágeres és katartikus, és ezt rajtuk kívül szinte senki sem tudja.
A bergeni, az idők folyamán változó összetételű trió a norvég színtér hanyatlásával önkéntes némaságba vonult, és 2002 óta mindössze egyetlen lemezt jelentettek meg, a roppant progresszív című All shall fall-t, két esztendővel ezelőtt (igaz, ráadásul erősen METÁL történet).
Bizony joggal távolodtak el az intenzív zenéléstől, kompromisszum-mentes megközelítésük a 2000-es évek útkeresései közepette vélhetően nem nagyon érvényesült volna. Kilenc évvel ezelőtt, mintegy művészetük összegzéseként még elkészítették az északi sötétség fiairól elnevezett korongot, ami egy kivételesen magas színvonalú, egységesen erős lemez.
Ha már nem is olyan rég szóba került, a Sons of... megszólalása egyszerűen a szimpla brutalitás, Peter Tagtgren hozzáértő keze munkája nyomán, az Abyss-ból szeretettel.
Az eredetileg Necrobutcherhez és Manheimhez köthető zenekar a '80-as évek közepétől a De mysteriis... tíz évvel későbbi megjelenéséig ívelő története maga a norvég black METÁL, akár a zene evolúcióját, akár a körítést, akár a felbukkanó muzsikusokat, akár a végkifejletet tekintjük. A zenekar 2000. és 2007. között kiadott három egészen vállalható nagylemezt, de azok a legelső, hét éven át formálódó magnum opus zsenialitásának a közelébe sem értek.
A De mysteriis... egy megfejthetetlen csoda, az egyetemes fekete fém talán legjelentősebb sarokköve, kortalan és örök - olyan lemez, aminek mély ragyogása nem halványulhat el, amíg léteznek torzított hangzásképek.
Alább az albumot záró, címadó tétel harsan fel, Hellhammer döbbenetesen intenzív dobjátékával, Euronymous páratlan riffelésével.
Nödtveidt nagyságáról egyszer már értekeztem, nem nagyon tudok ahhoz mit hozzátenni, hacsak azt nem, hogy a METÁL történetének egyik legmagávalragadóbb hangját tisztelhettük benne; a parttalan szigor kikezdhetetlen apostolát.
A svéd banda muzsikája örök kályha a fémzene mibenlétéről és nagyságáról szóló alkoholgőzös beszélgetésekhez, ad maiorem Skandinávia gloriam.
Érdemes megjgyezni, hogy a szóban forgó album hátsó borítóján olvastam a legkeményebb szöveget, amit valaha: "recorded live & evil under a dreadful sky at the Wacken Open Air, August, 1997".
Wolves in the throne room - Face in a night time mirror pt 2
(Diadem of 12 stars, 2006)
A Weaver tesók nyugati parti METÁL vállalkozása nem győzi hangsúlyozni különbözőségét a black standardektől, ami gondolatilag ("radical ecology, bio-dynamic farming and creating a nature-based occult worldview") lehet, hogy így van, zeneileg azonban nehéz határozott vonalat húzni mondjuk Bergen és Olympia közé.
Ez persze egyáltalán nem probléma, sőt: a trónteremben visszafogottan csöpögő nyállal sétáló farkasok muzsikája minden időben csodálatos aláfestése egy intenzív spirituális kirándulásnak.
A Vágtázó Halottkémek különleges helyet foglal el a szélsőséges zenék palettáján, országhatáron belül és kívül egyaránt, több szempontból is. Egyrészt az ő muzsikájuk tényleg nem hasonlítható semmihez (illetve igen, de az lesz az eredmény, hogy inkább nem hasonlít ahhoz, amihez próbáljuk hasonlítani, mint igen - ez egyszersmind azt is jelenti, hogy simán igaza lehet annak, aki szerint nem METÁL), másrészt úgy magyar a legmélyebb rétegekig, hogy közben bárhol a világon érvényes, harmadrészt olyan elemi erő hatja át már a lemezeiket is, a koncerteket pedig főleg, amit nagyon kevés zenekar képes felvonultatni.
1975-ös indulásukat követően tizenhárom esztendő telt el első nagylemezükig, ezalatt tuljdonképpen 100%-ban improvizatív szerzeményeket játszottak koncertjeiken. Az első két korong még alapvetően ezt a megközelítést folytatta, csak épp nem színpadon, hanem stúdióban, hogy aztán a '90-es években tudatosabb dalszerkezetek felé forduljanak: A semmi kapuin dörömbölve, ill. Az éden visszahódítása 1 & 2 szinte ugyanazt a katartikus intenzitást hozza, mint a megelőző két lemez, dalszerkezetnek látszó dalszerkezetekkel kiegészítve. Ez a három album az egyetemes zene történetének egyik csúcspontja.
Ugyanis aki fogékony a banda muzsikájának általános üzenetére, az segítségükkel döbbenetes mélységekig élheti meg, hogy milyen mértékben olcsó bohóckodás az, amit hajlamosak vagyunk életnek nevezni. Márpedig a művészet egyik fontos célja, hogy szembesítsen azzal, amit pontatlanul látunk a világban.
Az említettnél természetesen sokkal fontosabb célja a művészetnek, hogy magával ragadjon, és elfeledtesse velünk a korlátainkat. Ebből a szempontból nem (sem) nagyon lehet a VHK-t megszorítani.
A meglehetős arctalanságban tevékenykedő francia zenekar e posztban megidézett, harmadik nagylemezével vívta ki a METÁL-szeretők örök megbecsülését. A Si monumentum... egy, az Isten, a Sátán, ill. az Ember (főként teológiai) relációival foglalkozó trilógia első tagja (mondanom sem kell, hogy a Sátánnal a fókuszban), púpra hegesztve apokrif keresztény iratokra történő utalásokkal, ill. azokból vett idézetekkel, továbbá minden határon túl lévő intellektuális és zenei szigorral.
A banda szövegeiben jórészt a sátánizmus metafizikai aspektusaival foglalkozik - mint mondják, a legfőbb gonosznak tartott lény bármely más interpretációja a szellem szintjén lényegtelen. És bár, Könczöl János szavaival, "metafizikai síkon nem is létezik a gyíkom", néha nem haszontalan törődni ilyen kérdésekkel.
A "carnal malefactor" kifejezés Dante-tól eredeztethető, aki a Pokol második körébe helyezett, a vágyban mértéket nem ismerő szenvedőket hívta így; azokat, akikben a szenvedély legyőzi a rációt.
Vajon mit győzött volna le még a szenvedély, ha ilyen muzsikákat hallottak volna?
A John Gossard nevéhez köthető Frisco-i zenekar pályafutása áll talán a legközelebb ahhoz, amit tökéletes METÁL-ként aposztrofálhatunk. Pár évnyi zenélés, egyetlen nagylemez, amely a közös alkotás befejezése után jelent meg, semmi koncert (bár van, aki szerint kanyarítottak élő akciót, jelesül a Mayhemmel), gyors feloszlás.
Az az egyetlen lemez cserébe olyan minőségű fekete fémet rejt, ami minden önmagára valamit is adó zenebuzi számára megéri a keresést, akármilyen műfaj iránt is lelkesedjen. Öt garandiózus szerzemény, ami nem a bukás szükségszerűségének felismerése által valahogy meglelt nagyság poszt-apokaliptikus pátoszának, sokkal inkább valami olyasminek a szónikus leképezése, amit az Építész így jellemzett a Mátrix-ban: monumentális vállalkozás volt - és monumentális kudarc.
Csupaszon deskriptív korong, nem méltat, nem marasztal el, csupán kísérletet tesz arra, hogy megjelenítse, hol tart az ember a második évezred végén.
Utolsó kommentek