Opeth - Karma

(My arms, your hearse, 1998)

Az Opeth munkássága megkerülhetetlen része a metál történelmének (pl. a legenda szerint nagyjából 10 másodpercnyi próbatermi felvétel alapján szerződtette őket a viszonylag neves Candlelight), és mivel a zenekar idén már a tizedik studiólemezét adja ki, kivívták maguknak a dicsőséget, hogy alkoholgőzös tekintetű metálkolbászok a világ végezetéig vitatkozzanak levegőtlen pincekrimók félreeső, félhomályba csúszó, sürű füsttől övezett asztalainál arról, hogy akkor minden idők egyik legjobb zenekaráról beszélhetünk-e, avagy a stockholmi srácok dalai jobbára blöffre épülnek, amit benyal a tudatlan hallgató.

Én úgy látom, hogy nincs a világon banda, ami három-négy igazán jó lemeznél többet sajtolt volna ki magából (ha mégis, akkor az már nem zenekar, hanem intézmény, és emiatt nem lehet önmagában a zene alapján eldönteni, hogy a lemez jó-e, vagy sem; ld. Metallica, Iron Maiden, Slayer, stb.), nem véletlen, hogy az ennél több korongig jutó kompániákat övező kezdeti érdeklődés és tisztelet megkopik az idő mulásával (a három-négy igazán jó lemez nem feltétlenül a legelső három-négy lemez, persze, ennek megfelelően a "három-négy lemeznél tovább jutó" kitétel is változhat). Mert hát nagyjából két lehetőség van: a, nem változtatsz a stíluson, és akkor önismétléssé, azaz unalmassá válik (pl. Opeth); b, változtatsz, és akkor 99%, hogy romlik a zene minősége (pl. Isten Háta Mögött). Nem hiszem, hogy léteznek akkora istenverte zsenik az emberiségben, akik több különböző megközelítésből is a maximumot tudják kihozni. Az a, esetben a hallgató nyugtalan lesz, úgy érzi, hogy őt becsapták, és hajlamos a korai, zseniális produktumokra is rossz szájízzel emlékezni. A b, esetben a zenekar természetesen aláássa önnön reputációját - az igazán jó lemezek dicsfénye azonban jó eséllyel megmarad.

A verdikt: a My arms - Still life - Blackwater park hármas teljes joggal kaphat helyet minden idők legjobb METÁL lemezeinek sorában, és én személy szerint nem vagyok hajlandó annyira kicsinyes lenni, hogy csak azért, mert Akerfeldt nem volt képes időben gátat szabni megalomániájának, egy fintorral kísért legyintéssel érdektelennek minősítsem őket.

Persze kinek-kinek igény szerint.